Az normális, hogyha nem akarom/merem elmondani se a szüleimnek se a barátaimnak a problémáimat? Barátaim vannak, de úgy, hogy igazából én hallgatom őket, mert nekem "nincs" problémám. Többi lent...

Szerintem valamennyire normális. Kapcsolati szerepjátékokban vagyunk, még családon belül is. A bizalmi, intim (nem szexuálisan) kapcsolatok ritkák.

"Mit tegyek, hogy másképp gondolkodjak, vagy nyitottabb legyek?"

Ezzel vigyázzál szerintem. Sok ember érett arra, hogy megnyílj előttük.

Persze ha lenne jó sok pénzed, akkor kereshetnél magadnak pszichoterapot.

Nekem az jön le, hogy nem vagy rendben önmagaddal sem. Nem tudsz kiállni magadért, nem tartod fontosnak a saját szükségleteidet, mert akkor nem gondolnád, hogy egoista lennél, ha annyit mondanál, hogy "rosszul vagyok"

De miért? Tehát ha hányingered van, és segítségre lenne szükséged, akkor se kérnél? Vagy akár lelkiekben. Miért lennél egoista, ha a saját szükségleteidre is figyelsz? Olyan, mintha nem te sem vennéd figyelembe az érzelmeid.

De a barátságot hogy kell elképzelni? Ők sorolják neked a lelki gondjaidat, te meghallgatod őket, de ha te kezdenél rá ignorálnak, hülyének néznek? Ha ők nem figyelnek rád, akkor minek hallgatod meg őket? Nem vagy te lelki szemetes zsák, hogy csak úgy kiönthetik magukat az emberek.

Most vagy azt csinálhatod, hogy elkezded te is őket ignorálni vagy ha nem szeretnél egyedül maradni, akkor fogd fel úgy, hogy csak szimplán felszínesen elbeszélgetsz velük, de ennyi. Ne vedd őket komolyan. Ezek a sulis barátságok amúgy sem örök életűek, 5-10 év múlva mindenki szétszéled.

De azért akkor is kellene olyasvalaki, akivel mélyebb dolgokról is tudsz beszélgetni.

Szüleiddel mi a gáz?

Én is ilyen vagyok, nagyon nehezemre esik elmondani bárkinek bármit, senki nem érti meg, vagy nem érdekel senkit. Mindig is én voltam a lelki szemetesláda, akinek mindenki kiöntheti a lelkét, akit bármikor lehet ugrasztani, ha lelkileg troppon vagy. A mai napig nem mondom el senkinek a problémáimat, magamat gyógyítom egyes egyedül. Senkiben nem bízok meg eléggé, meg nehezemre is esik feloldódni, elmondani az érzéseimet. Pedig rengetegszer vagyok mélyponton, ami lehet, pont azért van, mert nem beszélek a problémáimról.

Normálisnak normális, mindenki más, mindenki máshogy birkózik meg bizonyos helyzetekkel, de nem biztos, hogy túl előnyös, merfelhalmozódik benned a sok negatív érzelem, aztán egyszer kitör belőled. Nekem írhatsz, ha szeretnél, nem vagyok több, mint egy anonim, online személy,ne is várj tőlem többet, de lehet, jót tenne, ha leírnád a gondolataidat.

18L

Ez sajnos rád nézve nagyon nem jó. Tapasztalatból mondom. :-(

Ez egy önvédelmező mechanizmus, amit azért alkalmaz az ember, hogy ne fájjon neki a valós visszautasítás. Úgy teszünk ilyenkor, hogy elfojtjuk a problémáinkat, az érzéseinket, valójában saját magunkat, mert azt reméljük, hogy akkor szeretni fognak. Hosszú távon viszont te jársz rosszul. Azzal fizeted meg az árát, hogy valódi barátaid nem lesznek, mert mindenkivel csak a felszínen mozogsz. Most még lehet, hogy ez kielégítő számodra, de 10 év múlva biztos nem lesz az.

A változtatásnak nem kell élesnek lennie, elkezdhetes úgy is, hogy csak egyszer-egyszer dobsz be magadról valamit. Viszont fontos, hogy a reakcióktól függetlenül folytasd ezt, hogy megmutatod önmagad és nem fojtod el az érzéseidet, nem szabad, hogy mások visszajelzései elbátortalanítsanak.

Első körben próbálj a pszichológusnak megnyílni. Pl. kezdheted azzal, hogy el szeretnél mondani neki valamit, amit eddig nem osztottál meg vele, de a toll és papír zavar, ezért nem tetted. Ha y értő szakemberrel van dolgod, akkor le fogja tenni. Ez egyébként jó példa nagyon. Te olyan szinten korlátozod magad, hogy ezt sem szeretnéd kifejezni, a nemtetszésedet, hogy szorongatja a tollát. Azonban ahogy fentebb írtam, meg kell ezt is tanulni, csak akkor lehetsz önazonos. Nagyon lélekromboló, ha az ember az egész életét úgy éli le, hogy elfojtja az érzelmeit.

#8-as vagyok. Igen, akkor is ha nem hallgatják meg. Elmondom miért. Ha épp most nem támogató közegben vagy és rászoktatod magad arra, hogy meg sem szólalsz, ki sem fejezed magad, mert a nem túl okos osztálytársaid úgysem értenék, akkor sajnos ez a szokásod akkor is be fog kapcsolni, amikor már jó közegben leszel és azoktól az emberektől is reflexszerűen fogsz elzárkózni, jobban mondva meg sem fogod mutatni magad azoknak, akik viszont érdemesek lennének rá és akikre te is érdemes lennél. Ez a nagy hátulütője annak, ha az ember túlságosan visszafogja az érzelmeinek a kifejezését.

Valószínűleg sokra nem mész vele, ha megnyílsz a rád nem vevő osztálytársaidnak, DE amiatt javasolnám mégis, hogy ne épüljön fel ez a reflexszerű elzárkózás/kontroll, ne legyen alap nálad az, hogy nem MERED kifejezni önmagad, az érzéseid, a véleményed stb.