Ha valaki a gimnáziumi évei alatt rendszeres verbális és fizikai bántalmazásnak van kitéve, és teljesen kimarad a kamaszkora, annak még van esélye normális életet élni?

Van kiút, de sok munkával jár.

Pszichológus meggyorsítja a folyamatot.

Fontos évek (minden év fontos), de nem határozzák meg az egész életet.

Mégegyszer: A legjobb megoldás a pszichológus

Ne hallgass #2re, mert ezzel visszafordithatatlanul tönkreteszed az életed.

Lehet normális életed. A megoldást a problémáidra viszont nem csak magadban fogod megtalálni. Olvashatsz tippeket és trükköket arra, hogy hogy léphetsz túl a múlton, és ezek jók is bizonyos szintig, de az egyetlen dolog ami megváltoztat, az a cselekvés. Legyél minél kevesebbet otthon, és minél többet emberek között. Önkénteskedj, vállalj plusz feladatokat, menj el programokra, tanfolyamokra, stb. Minél többet vagy emberek között, annál természetesebb lesz számodra a közösség.

A legrosszabb amit tehetsz, az az, hogy a kezdeti nehézségek eltántoritanak, beveszed, hogy neked egyedül a legjobb, és szépen lassan elsorvadsz lelkileg.

A kezdet tényleg kibszott nehéz, de ha most neki kezdesz, akkor teljesen máshogy fog kinézni az életed egy évtized múlva, mint ha beletörődnél a helyzetedbe.

Egy konkrét tanács pedig, ami nekem segített: ha tudod magadról hogy nagyon feszengsz, és sokszor kínos, ahogy viselkedsz, akkor próbálj meg utánozni valakit, akinek a viselkedése természetesen és magabiztosan hatott rád. Pl ha a régi szomszédod mindig laza és nyugodt volt, akivel el lehetett beszélgetni, akkor gondolj vissza, hogy miket szokott mondani, hogy gesztikulált, stb.

Ez segít, hogy belejöjj a másokkal való kommunikációba, aztán később már könnyebb lesz magadat adnod.

2-es vagyok, mielőtt simán lesodrod a tanácsomat az asztalról, megkérdezném: Boldog ember vagy? Ha igen, akkor írd le a boldogság definícióját. Majd kiderül, hogy hogyan látod az életet, és a boldogságot. Ezután leírom én is, mind egyedül élő. Meglátjuk, ki jár közelebb a megvilágosodáshoz.

Attól még, hogy mondjuk vannak olyan emberek, akik társaságfüggők, és annyi önértékelésük sincs, hogy a saját társaságukat élvezni tudják, még VANNAK olyan emberek, akik egyedül járják az útjukat, és keresik az élet értelmét, keresik a végső igazságot. Akik több örömöt vélnek felfedezni egy falevélben, egy szép tiszta tóban, vagy a horgászatban, mint egy harsány társaságban. Az ilyen embereket a társadalom gyakran csak homogenizálja. Mindenkinek a saját sugallmát kell követnie, önazonosnak maradnia, és úgy élnie, ahogy kedve van hozzá. Úgy élnie, ami számára komfortos.

Tehát, ha ezzel vitatkoznál, várom a boldogságról alkotott képed, te hogyan értelmezed, és hol tartasz annak elérésében a jelenlegi életfilozófiáddal?

#4 Bullshit. Az ember társas lény, ha teszik, ha nem; ha próbáljátok kimagyarázni, hogy jajjj hát vannak emberek, akik mégsem azok, ha nem. A társas kapcsolatok a legalapvetőbb szükségleteink, az, hogy ezt próbálod megcáfolni azzal az ürüggyel, hogy "oh, de mindannyian mások vagyunk" kb az a kategória, mintha azt mondanád, hogy "nincs ám minden embernek szüksége vitaminokra :) minden embernek mások a szükségletei :) ha a tested kólát és sültkrumplit kíván, akkor az azt jelenti, hogy kólán és sültkrumplin is élhetsz :) nem minden szervezet igényli a zöldségeket, ráadásul sok ember, aki egészségesen eszik, szintén megbetegszik, ami 100%ig alátámasztja, amit mondok"

A-a...

Az ilyen szintű félreinformáltság lehet, hogy jószándékú, de végzetesen rossz tanács. De nem kell nekem hinned.Nem találsz olyan pszichológust, pszichiátert, terapeutát, vagy bárkit, aki helyeselné a remete létet. Aki egy kicsit is ért az emberi elméhez, az meg tudja neked mondani, hogy semmivel sem teheted olyan szinten tönkre magadat, mint a magánnyal, erre pedig NEM ellenérv, hogy vannak akik ezt szeretik. Az, hogy mit szeretsz, és az, hogy mi jó neked, nem mindig egyeznek.

Arról meg nem is beszélve, hogy ég és föld a különbség aközött, hogy valaki azért van egyedül, mert éppen egyedül akar lenni, vagy azért van egyedül, mert nem képes másra.

Na mindegy... Kétlem, hogy meg tudjuk változtatni egymás véleményét, kérdező pedig ennyi alapján is eldöntheti, hogy mihez kezd.

#2: persze igazad van. Csakhogy a kérdező olyan emberről beszélt, aki nagyon nagyon NEM AKAR! egyedül lenni. Csak olyan traumákat élt meg élete során és annyit ártott neki a környezet, hogy ugyan az új helyen (egyetemen) már javult és tudott kicsit nyitni, de nem tud olyan szinten nyílni, barátkozni, randizni ahogy ő SZERETNE! Erre pedig, ahogy az egyes írta, szakember, pszichológus segítsége igenis jó.

Én depressziós voltam a kamasz éveimben, csak nekem a szüleim tették tönkre a gyerekkorom is. Bántamazások sorozatát éltem át, lelki és fizikai is. Apám vert sokszor, így hát itt vagyok 22 évesen és soha nem volt normális kapcsolatom, mert mindig menekülök. Nem, nem én akarok egyedül lenni és férfi nélkül meghalni macskákkal, hanem pánik tör ki belőlem ha egy férfi hozzám ér.

A kérdező egy traumatizált, bántalmazott emberről beszélt, nem egy szimplán magányos lélekről. Ezeken a traumákon dolgozni kell.

Azt tudnám tanácsolni az illetőnek, nem kell rögtön megbízni a másikban, szépen lassan kell felépíteni a kapcsolatokat, az már jó hogy egyetemen javult, a tiszta lap hasznos mindig. Egy pszichológus tud segíteni a lelki traumák feldolgozásán és egyáltalán nem ciki a saját érdekünkben segítséget kérni, csak meg kell tenni ezt a lépést. Próbálkozzon társkeresőn és eleinte chatelgessen, aztán videó chat majd jöhet a személyes találkozás. Lesz olyan lány, aki vár, én speciel szintén a lassabban haladók közé tartozom, szeretek minél többet tudni valakiről, mielőtt találkoznék vele, sokaknak ez nem tetszik, de ez van. Találja meg azokat az embereket, akikre igazán tuti számíthat. Csináljanak közös programokat, menjenek emberek közé, szórakozzanak (nem a piálásra gondolok máshogy is jól érezhetjük magunkat). Hosszú idő lesz mire kijön ebből, és rengeteg vele a meló, de ki lehet belőle mászni. Akkor kamasz volt. Most felnőtt, mostmár saját maga képes irányítani az életét és felelős döntést hozni. Akkor még nem teljesen ő irányított hanem az érzelmei, de mostmár teljes mértékben tudja irányítani az életét, most már nem kell engedélyt kérni anyutól-aputól, a saját lábára állhat. Vegye kézbe az életem irányítását és szépen maga mögött tudja majd hagyni a múltat. Mostmár figyeljen a jövőre, legyen célja és küzdjön érte! Sok sikert kívánok neki!

5-ös, nem tudom, hogy te voltál-e a hármas, akire reflektáltam, de ha igen, még mindig nem hallottam, hogy szerintet mi a boldogság definíciója? Mert lehet, hogy nem is tudod? Úgy osztogatod a tanácsokat, hogy közben nem is vagy boldog? Akkor annak hol a hitelessége?

Én nem bíztatok senkit az egyedüllétre. Csak azt kell itt nagyon sokaknak belátni, hogy a boldogság nem azon múlik, hogy egyedül vagy, vagy sem. Ez egy orbitális hülyeség. Az embernek el kell döntenie, hogy boldog akar lenni, vagy a boldogság illúzióját akarja árasztani magából? Mert utóbbihoz tényleg kell a társaság.

Egyébként a világ vezető vallása a Buddhizmus, és általánosságban elmondható, hogy a buddhisták a leg elégedettebbek az élettel, miközben Buddha egy magányos ember volt, aki egyedül meditált, és így érte el a megvilágosodást. Emberek milliárdjai követik a tanait.

Ez a felfogás, hogy "egyedül nem lehetsz boldog" egy civilizációs félrevezetés. Érdekes módon keleten el tudják fogadni, hogy vannak 8 gyerekes nagycsaládok, és vannak remete szerzezesek. Olyan szerzetesek is vannak, akik csapatostul vonulnak el, és olyanok is, mint például Buddha, aki teljesen egyedül vonult el évekre, mégis ő a béke és a lelki egyensúly jelképe.

Ennyi a lényeg. Továbbra is várom a boldogság definícióját azoktól, akik csak lehortják a véleményemet. Ellenlező esetben elkönyvelhetjük, hogy ezeknek a véleményeknek leírói nem is boldog emberek, mégis tanácsokat próbálnak adni másoknak arról, hogyan legyenek boldogok.

Annyit még hozzátennék az előzőhöz, hogy valószínűleg a legtöbb embernek voltak nehézségei akár az iskolában, akár otthon. Engem is volt, nem is egyszer, hogy összevertek az iskolába. Volt, mikor öten rugdostak a földön. Olyan is volt, hogy a tanár szanaszét pofozott. Nem egy nagy csattanósat kevert le, hanem egy egész sorozatot. A szüleim is rendszeresen lekevertek istentelen pofonokat, főleg ha rossz jegyet vittem haza. Ezek a pofonok lelkileg jobban fájtak, mint fizikailag. Pedig ez már a kilencvenes években volt. Na, tehát átmentem én is sok mindenen. Ettől még nem kezdtem el meggyűlölni az embereket, vagy begubózódni. Tudtam gyerekként is, hogy vannak jó indulatú emberek, és vannak rosszak. Vannak rendesek, és vannak frusztráltak. Tehát túltettem magam a rossz emberek gonoszkodásain, és a jó emberekre koncentráltam. Volt sok barátom iskolában, gimnáziumban, az utcából, és egyéb helyekről is. Megismertem felnőttként is sok szemétládát, és nem egyszer akartak megverni különféle szórakozóhelyeken. Aztán elmúltam 30, és rájöttem, hogy a barátok már fárasztanak. Végigbandáztam velük két évtizedet, és hogy mondjam szépen, meguntam őket. Míg fiatalként egymás egóját elviselitek, és még poén tárgyát is képzi, egymás heccelése még vicces, vagy a versengés, kinek van jobb csaja, kinek van jobb állása, jobb háza, ha nem is direktbe, de nonverbálisan még a legjobb barátok közt is megy, akár felvállaltan, akár fű alatt. Úgyhogy rájöttem, hogy egyedül napozni egy tóparton, vagy sétálni a hegyekben sokkal jobb, mint valakivel, aki folyamatosan röhögcsél melletted, és mondja a magáét. Nem utáltam meg az embereket, de egyszerűen rájöttem, hogy nélkülük jobban elvagyok, mint velük. Pedig végigbandáztam a fiatalságomat. Bulik, fesztiválok, minden, ami kell. És meguntam. Minden megunható, kivéve az elme végtelen szabadsága.

Ezzel a történettel csak annyit szerettem volna elmondani, hogy gyerekkori traumák csak akkor befolyásolhatják a jövőt, ha elmerülsz bennük, és képtelen vagy továbblépni. És annyit, hogy a végső boldogság mindenkinél másban rejlik, de erre csak akkor jössz rá, ha veszed a fáradtságot, és legfőképp a bátorságot, hogy elkezd megkeresni.

#6os vagyok, mint már említettem, igazad van és egyetértek veled. Csakhogy a kérdező helyzetét most fogalmaztad csak meg te is a legutolsó "bekezdésedben", ő még nem tudott túllépni rajta és igen befolyásolja a jelenét és jövőjét, ehhez javasoltuk a pszichológust és ezt írtam én is a válaszomban.

Az átélt traumákon nem mindenki megy át úgy, mint te, piszok szerencsés lehetsz. Nem véletlen a sok (igazoltan!) depressziós, öngyilkos ember - mostanában egyre több. Nem mindenki tud annyira logikusan és tudatosan gondolkozni kamaszként, mint ahogy te tudtál. Minden befolyásol minket abban a korban, örülök és tényleg szerencsés vagy, hogy téged ezek nem folyásoltak be és azok közé tartozol, akik egyedül jobban érzik magukat. De akiről az eredeti kérdés szólt ő nem akar egyedül lenni, azért szeretne küzdeni hogy végre barátai és barátnője legyen, mert nem volt annyira mázlista mint te, és róla nem lepergett a sok trauma és bántalmazás, hanem igenis magába szívta a sok rosszat és egész életében boldogtalan lesz, mert ezeket ha nem dolgozza fel, nem éri el amit szeretne, nem tud küzdeni a céljaiért és ettől még depressziósabb lesz, még több kudarcot fog cipelni magában. Mindenkinél más a boldogság, de úgy tuti nem éri el, hogy az általa átélt bántalmazások visszafogják abban, hogy azt csinálja, amit szeretne. Nem mindenki tud magától túllendülni ezeken, ehhez kellenek a külső segítségek. Nekem is kell pszichológus, szerintem szakember nélkül én életben sem lennék. Ez van, én vállalom, de legalább van esélyem keresni a boldogságot, mert tisztában vagyok azzal, mi a probléma és min kell dolgozni. De ezek évek munkája a sok beszívott "szart" kitakarítani a fejünkből és nem magunkban tartani.

Adj hálát annak, hogy neked ez ilyen könnyen ment és remélem, boldog is maradsz az életed során!