Hogyan kezeled elegánsan, ha valamiről "népszerűtlen véleményed" van?

Szia, én ugyanebben a cipőben járok, és nagyon érdekelnek a válaszok.

Sajnos én csak hallgatok ilyenkor, de ez kicsit ellentmond a lelkiismeretemnek.

Semmilyen szélsőséget nem szeretek, sem azt, ha a vallást akarják valakire erőszakolni, mert sokszor öncélú, sehol nincs benne Isten, se azt, hogy mindent lehet. Szerintem az élet nagy feladata a kozeputak megtalálása és a szélsőségek veszélyesek, mindegy melyik irányt nézzük.

Azt kell helyre tenni magadban, hogy a te véleményed nem attól lesz valid vagy nem valid, hogy arról más mit gondol. Mint ahogy másnak a véleménye se attól lesz valid vagy nem valid, hogy arról te mit gondolsz.

Innentől kezdve arra kell figyelni hogy a véleményedet kulturáltan add elő, és csak akkor, ha valaki kérdezi.

Diplomatikus vélemény nyilvánítás, érvek felsorakoztatása, logikus levezetés. Meg persze egy olyan partner, aki meg is hallgatja. Aztán te is őt kölcsönösen.

Nálam alap elv, hogy a vélemény olyan, mint a $*gglyuk. Mindenkinek van, de senkit nem érdekel a másiké. Igyekszem magam ehhez tartani. Persze ha van egy jó vitapartner (párom, barátaim, 1-2 intelligens ember Facebookon vagy itt gyakorin) az megint más. De ehhez fel kell nőni. Meg persze meg kell tanulni felmérni a másikat (mennyire érintett a témában, mennyit tud a dologról, mennyire érdekli egyáltalán stb.)

Miért kell "elegánsan" elmondani a véleményedet? Oszd meg a véleményedet úgy hogy az hűen reprezentálja a belső érzelmeidet és gondolataidat. Ha ez valakinek nem tetszik akkor annak az embernek te nem tetszel. Na bumm. Max máskor nem hívnak meg, nem baj, találsz majd másik társaságot. Jó érzés ha elfogadnak az emberek, egyetértenek veled de ha ehhez meg kell erőszakolnod magad és magadba folytani az érzéseidet akkor kérdezem én, mi értelme társaságba járni? Nem elmondani a véleményemet otthon a 4 fal között is tudom.

Egyedül munkahelyen kell visszatartani magadat, mert oda a pénzért jársz, nem a szociális kiteljesedés reményében.

Én abszolút abnormálisnak tartom a homoszexualitást és a biszexualitást meg aztán pláne. Egy esetet tartok normálisnak, ha az illetőn külsőre is látszik. Ismerek annyira férfias nőt, aki a nőkhöz vonzódik, hogy elsőnek kamaszfiúnak hittem. Nála nyilván van hormonális/genetikai ok.

Aztán úgy hozta az élet, hogy elkezdtem vonzódni egy sráchoz, aki sok év és egy nagy szerelmi csalódás után végre meg tudott mozgatni bennem valamit. Igazából álmaim férfija, külsőre is. Jó nagy pofára esés volt rájönni, hogy meleg. Azóta át kellett kalibrálnom az agyamban ezt az egész dolgot.

Baromi pipa vagyok persze, hogy végre egy pasi, aki tetszik, erre más pasik is nyáladzanak rá, meg tudnám fojtani minden riválisomat, ha hímnemű, egy pohár vízben. De ezt a srácot szeretem. A világ legnormálisabb embere. Elképzeltem, milyen lehet így élni, hogy szinte bújkálnia kell, titkolni 20-25 éve, hogy ő a saját neméhez vonzódik. Mennyi kisebbrendűségi érzés, mennyi vívódás lehet amögött, míg végre megtalálta a párját, akit soha nem vállalhat fel ország-világ előtt nyilvánosan. Még a munkaköre is olyan, hogy ezzel ő tényleg nem játszhat, annyi lenne a karrierjének. És mi mindenvár még rá, mert most ért el abba a korba, amikor már szemet szúr, hogy se feleség, se gyerekek és sehol a múltjában egy barátnő...(Tudtommal.) Most akkor mit csinál? Szerez magának egy alibi nőt? Milyen élet ez, amikor nem lehetsz nyíltan önmagad?

Hát olyan szomorú, hogy én ennek hatására aláírtam azt a petíciót.