Mit tegyek, hogy újra meg tudjak nyílni, és önmagam lehessek?

Nehéz ezt érthetően megfogalmazni, de megpróbálom.

A baj az, hogy életem tizenhat évéből tizenötben zárkózott és magambaforduló voltam. Tudom, tudom. Ennek sok lelki oka lehet.

Ez viszont más. Amikor üzengetek valakivel, teljesen önmagam tudom adni. De amikor ott állok és valóban beszélnem kell, elkezdem szégyellni magam mindenért amit kimondok. Akkor is, ha az jó dolog.

De azt hiszem, valami fura gond lehet velem, mert tudom, hogy szemtől szemben is tudok nyitott és bátor is lenni. Igazából csak tavaly voltam az, de akkor sokkal több dolog történt velem, mint egész azelőtti életemben összesen. Aztán amint "visszaváltoztam", elvesztettem mindent, amit akkor megkaptam.

Már azon is gondolkodtam, hogy mi van, ha genetikai okok miatt lettem ilyen elcseszett. Az apám is antiszociális hajlamú, legtöbbször még a saját családjával se akar beszélgetni.

Én viszont tudom, hogy tudok másmilyen lenni. Beszélgetek a családtagjaimmal és van pár igaz barátom is, akik előtt nem vagyok zárkózott.

Amint viszont rajtuk kívül valakivel kell beszélnem, teljesen megváltozok.

De én nem akarok ilyen lenni, mert a tavaly történtek miatt már tudom mit hagyok ki.

Újra olyan szeretnék lenni, mint tavaly voltam. Aki most vagyok, az nem én vagyok.

Valaki aki hasonló helyzetben van/volt? Tudom hogy tizenhat évesen az ember néha még szégyelli önmagát adni, de az én helyzetem szerintem komplikáltabb, mert senki mást nem ismerek, aki ennyire szégyellné azt, aki. És beleőrülök minden egyes elszalasztott pillanatba.