Miért bélyegzik meg a depressziós embereket ahelyett, hogy segíteni próbálnának?
Előre leszögezném, ez nem csak velem volt így, több hozzám hasonló helyzetű emberrel beszéltem, és ők is ezt tapasztalták.
A barátaim nem sokkal azután, hogy elkezdődtek a komolyabb gondok, kezdtek eltávolodni tőlem. Néha még megkérdezték mi baj van, én elmondtam, és elsőre még úgy, ahogy meghallgattak, utána egyre gyakrabban vágták hozzám, hogy magamnak köszönhetem, a figyelemért csinálom, sajnáltatom magam, és azért veszítek el mindenkit, mert annyira negatív vagyok... Hiába mondtam hogy nem tudok csak úgy kigyógyulni ebből, nem hittek nekem, és mára teljesen elzárkóztak tőlem, mert "nem kérnek a negativitásból". Hozzáteszem, nem arról van szó, hogy állandóan panaszkodom, ha megkérdik, illetve már nagyon-nagyon mélyen vagyok és muszáj beszélnem róla valakinek, hogy könnyebb legyen, akkor beszélek az egészről, egyébként nem szoktam, ugyanúgy próbálok bekapcsolódni a társalgásokba, mint minden normális ember. De sajnos látszik rajtam a boldogtalanság, hogy nem tudok őszintén örülni, és ők ebből nem kérnek, mindegy, a múltban mennyi mindent kértem tőlük.
És felmerült bennem a kérdés, hogy egy depresszióst magára hagyni nem pont ugyanolyan, mint látni valakit összeesni az utcán és elsétálni mellette ahelyett, hogy segítséget hívnánk?
Nyilván nem várom a barátaimtól, hogy egy pszichológust helyettesítsenek. De miért nem jut senkinek eszébe, hogy az eltávolodás és kiközösítés helyett egy szimpla "Hogy vagy?", "Jössz velünk kajálni?", "Iszol velünk pénteken?2, vagy akár egy ölelés életeket menthetne?
válasza:
válasza:Pontosan ugyanez a tapasztalatom nekem is.
Mára már addig jutottam, hogy már eleve morbid viccet csinálok magamból és ha valaki mégis közeledni akarna, inkább én űzöm el őket, mielőtt még közel tudnának férkőzni és a távozásukkal még nagyobb fájdalmat okozni.
Nincs motivációm a gyógyulásra se, hiszen úgyse kellek senkinek még magamnak se. Inkább lassan már élvezetből kínzom magam, egyre mélyebbre taszítva magam szánt szándékkal. Hátha végre lesz elég bátorságom kilépni az életből.
Gyógyulni, talpra állni sokkal több energiába kerülne, mint amennyivel rendelkezem. Nem olyan könnyű ám innen felkelni, és ha az ember nem is látja értelmét pláne nem fog. Pont ezért olyan veszélyes ez a betegség. Ha tényleg lesüllyedsz egy bizonyos szint alá, önmagad legnagyobb ellensége leszel és akár úgy is, hogy ezzel teljesen tisztában vagy. S közben sírva-nevetve járod tovább ezt az utat, tökéletesen tudva hova visz majd.
Ez az igazi depresszió. Nem az, hogy jaj de rossz kedvem van, sajnáljatok!
Nem kérek sose sajnálatot, már figyelmet se. Munkahelyen vetítek, mintha minden szupi lenne, nevetek és bolondozok. A túl személyes kérdéseket lesöpröm magamról. Kedvelnek is. Mindaddig, míg nem érek egy súlyos epizódba (ez a klinikai megnevezése a hangulatingásnak) és nem fordulok teljesen magamba, szomorúan. Akkor hirtelen senki se szól hozzám. Mondjuk az is igaz, hogy ezeket az időszakokat agresszió álcájával vészelem át. Ha nem így tennék, ott helyben rogynék össze sírva, így viszont legalább hazáig kihúzom. A négy fal között már lehetek gyenge és szánalmas.
De egyébként igen: egy őszinte érdeklődés, egy invitálás a világot tudja jelenteni, vagy egy váratlan és önzetlen kedves gesztus.
Viszont azt is tudom, hogy egy egészséges ember számára egy ilyen emberrel, mint pl én is, túlságosan megterhelő a kapcsolat. Bármilyen kapcsolat. Nem hibáztatom őket azért, mert magamra hagytak. Valahol igazuk van. Bár az is tény, hogy ezek a sorozatos magamra maradások az okai annak, ahogy most érzek. Bizalmam nincs, kötődni képtelen vagyok és senkiről nem feltételezek semmi jót meg őszintét, ha én is benne vagyok a képletben.
Nem fogok itt viszont tovább sírni, ahogy eddig se tettem. Magamnak (is) köszönhetem ezt az állapotot, de ettől még nem lesz ingerenciám segíteni magamon. Nem érek annyit.
válasza:Sajnálom, hogy ez a helyzeted. Járj pszichológushoz, pszichiáterhez, plusz járj olyan társaságba akik hasonló betegségben szenvednek,mint te és gyógyulni akarnak.
A barátaid, őszintén, mit tudnak neked segíteni? A problémáidat nem tudják helyetted megoldani, ők csak fájdalomcsillapítók, figyelemelterelés lennének számodra, amint ők hazamentek újra szembesülsz saját bajaiddal.
De ilyenkor mindig fel szoktam tenni egy embernek a kérdés: ő mit tesz annak érdekében, hogy ebből a betegségből kigyógyuljon.
Minden embernek meg van a maga baja, fájdalma, együtt lenni egy pszichés beteggel már fárasztó lehet, hacsak nem egy nagyon közeli barát, vagy rokon az illető, akiért képesek vagyunk ezt elviselni.
Családtagjaid hogyan viszonyulnak hozzád?
válasza:*jav:
De ilyenkor mindig fel szoktam tenni az embernek a kérdést
#3 Az a probléma, kiskorú vagyok, a szüleim beleegyezése nélkül nem járhatok pszichológushoz, ők pedig nem tudják, és nem is akarok nekik csalódást okozni ezzel. Talán majd ha betöltöm a 18-at pár hónap múlva.
Viszont így, hogy egyedül vagyok, alapból nincs motivációm kimászni ebből a gödörből. Magamat nem szeretem annyira, hogy érdekeljen.
válasza:", és nem is akarok nekik csalódást okozni ezzel. "
Ennyire rossz a szüleiddel a kapcsolatod, hogy egy ilyen problémát nem tudsz nekik elmondani? Ezzel nem okozol nekik csalódást. Büszkék lesznek rád, hogy mersz tőlük segítséget kérni. Ők a szüleid, szeretnek téged. Ezt miért olyan nehéz elhinned? Azt hiszed, hogy csak a jó dolgokkor a szüleid? Mikor piciként beteg voltál, ők ápoltak téged. Nehogy már elutasítsanak ilyenkor.
És mitől lettél depressziós? Mi volt a kiváltó oka?
válasza:#6 Pár éve kellett pszichológushoz járnom étkezési zavarok miatt, és akkor is nagyon szomorúak voltak, nem szeretném megint ezt.
A kiváltó ok? Igazából akkor kezdődött, amikor elvesztettem a legjobb barátnőmet, ráadásul az én hibámból, és ő bármit tettem, azóta sem bocsátott meg nekem, rég továbblépett és talált más barátokat. Nekem ő nagyon sokat jelentett és a mai napig hiányzik, pedig ennek már egy éve. Ezután még azért fél évig nagyjából egyben tartott az, hogy volt egy barátom, akit nagyon szerettem, de fél éve szakítottam vele, mert nagyon nem illettünk össze. Pár héttel utána lett másik barátnője, azt hiszem, akkor "omlottam össze", és azóta csak rosszabb lett. Pedig már nem is hiányzik az exem, inkább a régi barátaim, különösen az az egy lány. Ott tartok, hogy nem látom értelmét az életnek, minden egyes nap sírok, iskolába sem mindig vagyok képes bemenni, annyira magam alatt vagyok. Állandóan alszom, abbahagytam minden hobbimat szinte, nem tudok a tanulásra sem koncentrálni, mert egyszerűen nem látom már értelmét semminek, amíg egyedül vagyok. Nagyon hiányzik, hogy valaki szeressen, de már félek közel engedni magamhoz új embereket, félek hogy csalódom és utána még rosszabb lesz.
válasza:Nehéz dolog ez, mert tipikusan az a betegség, amit magadnak kell megoldanod.
Nem várható el mástól, hogy "élvezze" a társaságod, miközben te magad is utálod saját magad. Nem bélyegeznek meg, egyszerűen az élet rövid és az emberek szeretik a kevés szabadidejüket olyanokkal eltölteni, akikkel jól érzik magukat.
Ráadásul ahogy magad írod, nem engedsz közel senkit. A depressziós emberek általában ilyenek, hiányzik nekik a társaság, de közben ők maguk is tesznek ellene rendesen. Na meg az sem épp csábító, hogy ennyire kapcsolat függő vagy.
válasza:Nézd, én nem akarlak bántani, évekig kemény depresszióm volt, tudom milyen. De ha nem vagy 18, valószínűleg a barátaid sem, és elvárod, hogy "szakszerűen" viselkedjenek, a szüleidtől, felnőttektől meg nem várod el ugyanezt.
A helyedben beszélnék a szüleimmel, mert a valódi tragédiákat eszméletlen nehezen fogod feldolgozni, ha ilyenek sem mennek.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!