Van itt olyan, aki gyerekként részt vett egy másik gyerek kiközösítésében? Kérlek osszátok meg velem a történeteteket.

Én mindig a két fél között álltam és ezért éreztem úgy, hogy igazán nem fogadnak el sehol.

Az osztályunk, ahogy szerintem mindenhol, két nagy klikkre oszlott. Az egyik a menők csapata volt, a másik a nyomiké. A menőkkel nem jöttem ki jól, mert sablonosnak tartottam őket már akkor is. A nyomikkal sem jöttem ki jól, mert sosem éreztem közéjük valónak magamat. Ergo beszorultam a két oldal közé és én voltam a "kapcsolattartó", aki sosem kapott semmiért még is mindig nagyon kívülállónak éreztem magam.

Volt olyan, amikor új osztálytársunk jött. Csendes volt és csúnyácska, ezért a "menő" társaság mindent elkövetett, hogy kigolyózza az osztályból. Aki nem állt be közéjük, azt is kikezdték. Mivel a bántalmazott fél is csak locsolta az olajat a tűzre a fellengzős visszavágásaival, azt gondoltam az az oldal a helyes, amit a vagányak képviselnek. Tartott ez néhány hétig, aztán megismertem a lányt és tök jó barátnők lettünk. Kb. egy évvel később a többi agresszor is hitetlenkedve gondolt vissza arra, hogy miért is bántották őt...

Szóval én mindig valahol a két réteg között álltam szűrőként és ami érdekes, hogy mostmár huszonéves vagyok, de ez még mindig kiütközik, ha nagyobb társaságba kerülünk. Mindig én vagyok a tompító, aki igyekszik reálisan védelmezni bárkit, akit éppen bántanak, aki mindig megjegyzi, hogy "ne bántsuk már szegényt". Nem tudok egy ócsároló beszélgetésbe jó szájízzel belefolyni, akkor sem, ha nem csípem ténylegesen azt, akit éppen ócsárolnak.

"Agresszor" voltam.

Magamról: Könnyen ismerkedek, sosem okozott nehézséget beilleszkedni, sosem közösítettek ki, ha megpróbálták kezeltem a helyzetet.

Általános iskolában és középiskolában is közösítettünk ki diákokat. Ennek mindig van oka, és sosem annyiról van szó, hogy a célpont gyenge, védtelen, vagy nem tud szocializálódni. Ilyennel még nem találkoztam, és olyan érzésem van, hogy nem is fogok.

A beilleszkedés a beilleszkedni vágyó személy terhe, és nem a nélkülük normálisan működő társaságé. A diákok gyakran adnak újabb és újabb esélyt a "kívülállónak", de ha a bizalmukat többször is elárulják, és nem mutatnak semmiféle hajlandóságot a változásra, természetes hogy egyszer betelik a pohár.

A tanárok sablonválasza a békítés, egy tiszta lap kezdése, de ha nyilvánvaló hogy nem képes normálisan együtt élni a két fél, nem tudnak mit csinálni. Hatalmas befolyásuk van a diákok közötti kapcsolatokra, és ezzel talán százból egy tanár él vissza a diákok kárára.

Hogy konkrét eseteket említsek, általános iskolában a kiközösített diákok kötekedősek voltak, menőzéssel, piszkálódással akartak beilleszkedni. Több kérés és tanári beavatkozás után sem tudták őket rávenni a normális szocializálódásra. Mikor "végleg" az osztályközösségen kívül találták magukat, hirtelen ártatlan bárányokká változtak. Mindenki gonosz, ők pedig mindent megtettek. Behívták a szüleiket, előadták a hattyú halálát, ők onnantól fogva szegény kiközösített páriak voltak, akik a légynek sem ártanak. Az ilyenkor elfelejtődik, hogy semmiféle erőfeszítést sem tettek a beilleszkedésért. 20+ diáktól várták el a feltétel nélküli befogadást, anélkül hogy alkalmazkodtak volna a társasághoz.

Ha ezek után beszóltak, persze hogy visszaszóltam. Egy idő után megszokottá vált, és én is csesztettem őket, még ha hozzám se szóltak. Ha azt mondták megbszták XY rokonomat, felpofoztam őket. Ezért én nem érzem magam gonosznak.

Középiskolában szomorúbb volt a helyzet. Gólyatáborban egy srác nem volt hajlandó megszólalni. Reggel felkelt, nézett ki a fejéből. Köszöntünk, volt jó reggelt, nem válaszol. Repül az első "akkor bszódj meg", fél órával később tanárral jön vissza. Nyilvánvaló hogy nem volt rossz szándéka, de szociálisan nulla volt, nem tudott és nem akart beilleszkedni. 4 éven át hallgathattuk a sírását, mi, egy 30 fős osztály voltunk a szemetek, nem ő, aki ebben a 4 évben semmit sem tett a beilleszkedésért.

Hab a tortán, hogy összebarátkozott egy osztálytársunkkal, majd leépítette az önbizalmát. 12. év végére büfé-terem futárszolgálatként kezelte. Folyamatosan szidta, hetente többször lerondázta, folyamatosan azt hajtogatta hogy felesleges próbálkoznia, mert az is marad. Négy normális társasági élettel tölthető évet vett el az egyetlen embertől aki szóba állt vele és nem csesztette. Ha szóltunk, megintcsak mi voltunk a hibásak. Gólyatáborban egy beszédes, magával törődő diákként érkezett hozzánk. Érettségire durván túlsúlyos, 2 hetente egyszer fürdő, korpás, büdös, szakmunkásbajszos alkalmi némaként ment el.

Természetesen ezek után is mi voltunk szemetek.

Röviden, tömören: A beilleszkedés nem a társaság terhe, hanem a beilleszkedni vágyó személyé. Ha ezt a terhet áthárítják, vagy többszöri kérés ellenére sem változtatnak a viselkedésükön (nem alkalmazkodnak), akkor kiközösítik az embereket. Nincs olyan, hogy ránéznek valakire, majd eldöntik hogy őt piszkálni fogják. Mindig van oka.

A kérdés nagyon érdekes, s el is gondolkodtatott sok mindenben. Leginkább az kavarog a fejemben, hogy egyszer mindenki visszakapja azt, amit másoktól kapott valamilyen módon. Leírom a történetemet:

Azt hiszem én az vagyok, aki a két oldal között helyezkedett el, s erősen megosztónak nevezném az élményeimet. De tény, hogy hagytak nyomot bennem rendesen.

Nem voltunk pénzzel eleresztve, így csak egy szobás, konyhás albérletre telt fürdőszoba nélkül. Mivel a higiénia nem volt mindennapos nálunk, így nálam a vasárnap jelentette azt, hogy "meg kell" fürdeni. Hetente egyszer tisztálkodtam, illetve kopottas göncökben jártam, ami távol volt attól, amit a többiek viseltek. Negyedik osztályos koromban már csak két felső volt, azt váltogattam hetente. Nyolcadikos koromra már hosszú hajam is volt, a fentieknek köszönhetően szerintem hét közepén már szappant is lehetett volna belőle főzni. Ennek ellenére elvétve kaptam beszólásokat csak, habár éreztem, hogy nem vagyok túl népszerű az osztályban. Amolyan megtűrt. Az évfolyamtársaktól viszont kaptam beszólásokat, illetve az alsóbb tagozatból.

Bevallom sokszor megnézve a régi fényképeket még jómagam is csodálkozom, hogy nem vertek meg, vagy nem köptek le. Illetve azon is, hogy a szüleim ezt hogyan is engedhették meg még szegénység miatt is, hogy ennyire igénytelen legyek.

Középiskolás koromban már csak olyan helyre mentem, ahová közepes tanulmányi eredménnyel felvettek. Itt csak fiúk voltak, s második héttől elkezdődtek a beszólogatások. Általános iskolában felső tagozatban egy fiúval voltam nagyon jóban, ő lett itt is az osztálytársam. Talán a legnagyobb pofára esés az volt, amikor elkezdődtek ezek a beszólások ő látványosan kerülni kezdett. Mivel otthon is bántalmaztak, itt szakadt a cérna, s búcsúlevelet írtam a volt osztálytársamnak. Bár nem tudom mennyire számít kísérletnek tíz fájdalomcsillapító bevétele, illetve az alkaron lévő ütőér feletti bőr borotva pengével való "karcolgatása"...

Ezek után egy év kimaradt a középiskolából, majd újrakezdtem egy másik helyen. Ott olyannyira vegyes volt, hogy tényleg valahol középen helyezkedtem el. De ott is kaptam sokszor beszólást, olyannyira, hogy rengetegszer jöttem haza sírva, vagy aludtam el sírva. Itt a legjobb barátomtól kaptam beszólást a megjelenésemre, s higiéniámra kapcsolódóan, s innentől kezdtem el magamra adni. Szerencsére kezdtem emberesedni. A maradék szakmai képzésre az osztály létszáma nem volt tíz, s komolyabb konfliktusom nem volt senkivel. Szerencsére azóta jóval elfogadhatóvá vált a külsőm. Megtekintve a régi képeimet azon csodálkozom, hogy volt olyan, aki normális volt velem.

Azonban a másik oldalon is voltam. Első osztályban volt egy testi fogyatékos kisebbségi fiú. Komolyabb probléma nem volt vele viselkedésileg, de nem szerettük. Közösen összefirkáltuk a könyvét. Emlékszem mekkora botrány volt belőle az osztályfőnöki órán.

Felső tagozatban volt két fiú. Jóban voltak. Igazából nem volt egyikkel sem gond, csak az egyik mindig menőzőtt. Aztán elkezdtük kiközösíteni őket. Emlékszem mikor focicsapat volt, s mindenki (még mi is, csapattagjai) az ő kapujukba rúgta a labdát. S megkérdezték, hogy mi is ilyen szemetek vagyunk? Részben nem szerettem őket. Mindkét esetnél nem is a rosszindulat vezetett, hanem az, hogy végre engem is bevettek a közösségbe.

Általános iskola első osztályától egészen negyedik osztályig volt el lány. Túlsúlyos volt. Na őt folyamatosan piszkáltam a súlya miatt. Ő is mindig visszaszólt, hogy kis gernyó, meg giliszta vagyok. Egyszerűen csak élveztem, hogy míg én átlagos vagyok, ő nem az. A testalkatommal nem is volt semmi probléma. És mi ebben a vicc?

Az, hogy felnőtt koromra testzavaros lettem. Kezeim vékonyak, s minden izom szinte a lábamon van. Ha picit is hízok azt hasra. A testsúlyom ideális a magasságomhoz képest, de az alakom miatt van némi 7-8 kiló plusz. Ebből kb. 4-5 a hasamon. Mivel helyi fogyás nincs, így ha tovább fogynék, akkor úgy néznék ki, mint egy szalmabábú. Gondjaim vannak az evéssel, mert félek, hogy elhízok. Reggeliztem rendesen, most meg azzal kacérkodok, hogy van egy almám egész napra...

De ilyen ez a karma...

28/F