Van itt olyan, aki középiskola alatt ki volt közösítve?

Inkább általánosban. Szünetekben egyedül sétáltam az udvaron vagy rossz időben a folyosón és matekfeladatokon gondolkodtam... Közben én extrovertált, szangvinikus-kolerikus vérmérsékletű emberke volnék, extrém verbális, érdekelnek az emberek, meg minden.

Középiskolában sem voltam ám népszerű, meg kell hagyni. De volt 1-2 ember, akivel azért el tudtam beszélgetni, ha barátaim nem is voltak. Nem igazán bántott senki, páran azért gúnyoltak néha, nyilván vannak ilyenek.

A tanárok viszont az egész osztályt utálták. Egyszer összejött a teljes tanári kar, kivéve a jó fej ofőhelyettest, s mindenki elmondta, mennyire utálja az osztályt (nem tudom, miért, nem voltunk rosszak, amúgy mi voltunk a tagozat, jó eredmények, versenyeken is helytállás meg minden). Utána pont színházba ment az osztály, ami engem illet, kiválóan együtt tudtam érezni Nyilas Misivel...

De én elég magányos gyerek voltam amúgyis. Se apa, se tesó, se unokatesó, se barátok... Matek, természet, kert, rengeteg olvasás... Ezzel voltam el.

Aztán 18 évesen rámesett a vágy, hogy valakinek számítsak, emberekkel ismerkedjek... Nulla tapasztalatom volt benne. Az durva volt, főleg, hogy a Neten kezdtem :D Volt pár élmény és kiégtek az érző részeim egy jó időre.

De ez már kezd túlmutatni a válaszon, bár erősen összefügg az iskolai kényszerűen aszociális létemmel, azt hiszem.

Poénos lehet, ha az ember elvan a többiekkel a suliban. S valószínűleg igen hasznos is a későbbi emberi kapcsolatokban. Lehet, hogy sosem leszek normális e szempontból. Máig nagyon erősen érzem a korai kényszerű introvertáltság hatását.

Aki legalább élete más területén társas lényként tud viselkedni, az bizonyára könnyebben kiheveri a dolgot.