Voltál résztvevője, vagy elszenvedője iskolai bullyingnak, vagy bántalmazásnak?

Szenvedő alanya voltam.

Csak verbális zaklatás volt. Fizikaiba próbált átmenni..de megmondtam ha hozzám érnek, örömmel átszúrom a kis torkocskájukat és megdöglenek. Csak érjenek hozzám. Nem is próbálkoztak.

A "legdurvább" próbálkozásuk kimerült abban, hogy ollóval elvágták a táskámat, én meg hálából belepisiltem egy flakonba majd a fő buz1gyerek táskájába öntöttem. Nyilván én kaptam csak beírást.

Online zaklatás nem volt, max a hátam mögött, mert egyik tetvet se jelöltem vissza. Nem is értették miért nem..

Kíváncsi lennék egy olyan ember írására aki zaklató volt. Pl évek múlva megbánta-e. Miért csinálta ezt a suliban stb.

Engem lelkileg bántottak. Kiközösítettek annó. Sosem fogom elfelejteni. Az osztálytalálkozóra se mentem el. Utána visszahallottam, hogy nagyon hiányoltak. Aha.. :D

Menjenek a francba!

27N

#5

Előre szólok, hogy ez egy regény, nagyon hosszú, ha nem akarjátok végig olvasni, nem kell, de látatlanba ne nyomjatok rá piros kezet pls!

Én ugyan nem voltam aktív zaklató, de talán hasonlónak lehetne nevezni, amit csináltam.

Kezdjük ott, hogy egy okos, félénk, autista kislány voltam, aki nem túl szép, megfelelési kényszere van és alapvetően nem mer játszani a többi gyerekkel, mert fél, hogy kinevetik. Emiatt mindig egyedül voltam, akik barátaim voltak oviban azokhoz vagy nem mertem odamenni, mert nagy baráti körük volt, vagy már nem barátkoztak velem, mert csesztették őket, ha velem voltak. Egyedül ácsorogtam az udvaron, esetleg ücsörögtem a padokon. A tanároknak úgy kellett megkérniük más gyerekeket, hogy jöjjenek hozzám oda játszani. Elég gáz volt. Egy idő után már nekem is szóltak, hogy megpróbálhatnék barátkozni, így olyanokhoz mentem oda, akik hozzám hasonlóan egyedül voltak. Általában ezek a gyerekek kiközösítettek vagy speciális oktatásban részesülőek voltak. A nagyobb gyerekek és a menőbb osztálytársaim gyakran gúnyoltak vagy bántottak minket fizikálisan.

Egy idő után elegem lett és 2 nagyobb, szintén spéci igényű gyereket megvertem. Nem egyszer, nem kétszer, elég sokszor. Egy idő után már nem ők bántottak, hanem én bántottam őket, félni kezdtek tőlem és békén hagytak.

Aztán volt egy ilyen "járásom" egy sráccal, aki miután szakítottam vele, erőszakos lett és hirtelen (idegességemben) nekilöktem a falnak. Elkezdett vérezni a feje és sírt. Ezt rögtön megbántam, hoztam zsebkendőket meg vizet és mondtam neki, hogy ne szóljon a tanároknak (ami utólag elég felelőtlen, de féltem, hogy emiatt kicsapnának a suliból, mégha önvédelem is volt).

Felsőben kb személyiségjegyem lett az erőszak. Mármint, magamtól nem bántottam senkit, de, ha egy lánynak konfliktusa volt egy fiúval, mindig engem küldtek, mint afféle verőembert. Úgy éreztem, ettől jó barát vagyok, de igazából ilyen csicskaszerep volt az enyém. Próbáltam mindent megtenni, hogy ne bántsanak engem mások, engedtem lemásolni a leckémet, adtam bárkinek a kajámból, súgtam embereknek dogáknál, feleléseknél, de továbbra is antiszoc, kövér és ronda voltam. A benti szüneteknél elvoltam a rajzolással, evéssel meg azzal, hogy segítek a leckében, de kint megint csak egyedül álltam. Egyszer anyám ezt észrevette, mikor otthon hagytam valamit és utánam hozta. Azt mondta, menjek oda másokhoz, de látszott rajtuk, hogy megvetnek, kibeszéltek, a lányöltözőben minden rosszat mondtak rám, néha suttogva (de amúgy hangosan), mintha ott sem lennék. Egy idő után eltörött nálam a mécses és elkezdtem velük kiabálni, az egyiket fel is pofoztam.

Tesiórák után a fél felsőtagozat a páviánpopó szerűen vörös képemen és a verítéktől lucskos hajamon röhögött. Egyik tesiórán lemérték a súlyomat, 5 kilóval nehezebbnek, mint amennyi voltam, idegességemben magam elé vágtam a cipőmet (12 voltam...voltak bajok) és durcásan néztem magam elé. Innentől kezdve a fiúk erről pletykáltak egymás közt, hogy milyen nehéz vagyok és egy akkor 15 éves évfolyamtársam hónapokon át minden nap, szinte minden szünetben zaklatott. A képembe mosolygott, de borzalmas dolgokat mondott, kinevetett, inzultált egy csomó ember előtt. Egy asztalos üzemben voltunk, direkt olyan messze álltam, amennyire csak lehetett tőle, emberek mögé, hogy ne is lásson, erre fel odajött hozzám és míg a pali beszélt a famegmunkálásról, addig b@szogatott. Az osztályfőnöke rászólt meg én is mondtam, hogy takarodjon, de annál jobban csinálta. Egy idő után már fűrészport rugdaltam felé, hogy menjen el, de nem ment. Mikor kiértünk, megrúgtam a lábszárát. Már nem emlékszem mennyiszer. Ekkor keserves, férfiatlan művisításba kezdett, a tanárnő nevét nyavalyogta. Mondta neki, hogy én megrúgtam, büntessen meg engem, de mivel én már sírtam attól, hogy nem hagy békén és mondtam, hogy hónapok óta ezt csinálja, azt mondták, nem kapok semmit, mert a srác megérdemelte a rúgásokat.

Ezután nem bántottam már senkit, nyáron éheztettem magam, lefogytam 10 kilót, a srác, akit megrúgtam, ő továbbra is piszkált, de egy idő után (gondolom miután nem voltam egyedül) viszonylag leállt. Nem tudom, ez már hányadikban volt, de egy időben benne voltam egy kb 15 fős utálkozó csoportban, ami egy lány kirekesztésére szólt és minden szünetben el kellett mondani, miért utáljuk a lányt (persze nem mindenkinek mindig, de 2-3 embernek, néha így rákérdeztek, hogy: "Na és XY, te miért utálod YX-et?"-elég kellemetlen érzés volt), ebben a csoportban a lány korábbi barátai és egy balhés szarkeverő lány a másik osztályból bántottak verbálisan mást, mi többiek pedig csak velük lógtunk.

Később lettek barátaim, akikkel 2+ évig tök jól megvoltunk. Én voltam a hangadó, a bandavezér, a csapat esze, aki segítette a többieket a dolgokban, tanácsokat adtam, békítettem embereket, ha veszekedés volt, az egyik lány bizonytalan lett a szexualitásában és a korábbi "nagyon elfogadó" barátnőim kiutálták őt a körünkből. Nekem ez nem tetszett, ezért kimentem hozzá minden szünetben pár percet beszélgetni, hogy jól van-e, vittem neki zsepit, meghallgattam a problémáit, adtam neki kaját. Mindezt úgy csináltam, hogy előtte azt mondtam a másik barátaimnak, hogy mosdóba megyek, mert nem tudtam meggyőzni őket, hogy hülye képmutatás amit csinálnak és egy olyan lány pártját fogják, akihez amúgy semmi közük és kitaszítanak egy olyat, aki a társaságunk szerves része, ráadásul a padtársa is volt a kiközösítőnek, szóval duplán kínos és kegyetlen volt az egész.

Végül 8.-ban, osztálykiránduláson, ez a 3 jómadár nem volt hajlandó egy szobában aludni velem. 3 fős szobák voltak. 2 ilyen ribizliforma csajhoz kerültem, akik nem igazán akartak velem lenni, őszintén, én se velük, de úgy voltam, hogy kibírom ezt a 2 éjjelt, nappal nem lógok rajtuk úgyse. Szólt a hangos zene, jöttek a nekem ismeretlen kaják, a "menő srácok" át kellett öltöznöm, mert elvileg az egyik megerőszakolt volna...Már majdnem táncoltam egy fiúval, mire jött a tanár, hogy átköltöztetnek a "barátnőim" szobájába, akiknél a korábbi bff volt nagyon kiakadva ezen, a másik 2-nél az egyik csak nevetett, de igazából nem bánta, hogy ott vagyok, a 3. talán még örült is. Csak ugye alapvetően nem volt hely és úgy érezték, engem kell kirakni. Éjjel a 2 hangos röhögött, hogy balf**z vagyok, amiért hajnali 3-kor aludni akarok és mikor látták, hogy nem alszok, rám kiabáltak (wtf)

Később, a bankett elő délutánján rám borították, hogy egy ribi vagyok, aki lenézi őket, nem becsülöm őket, többnek tartom magam náluk, de igazából egy senki vagyok és ők jobbak nálam. Diplomatikus szavakkal próbáltam magam megvédeni, miszerint: vannak dolgok, amikben valóban jobb vagyok, mint ti, nyilván nem mindenben, a barátaimnak tekintelek titeket, szeretek veletek lenni, ugyanakkor hülyeség lenne állítanotok, hogy a segítségem nélkül olyan jó dolgozatokat írnátok, mint általam írtatok vagy olyan szép rajzokat csinálnátok, mint a segítségemmel alkottatok. Ettől nem vagytok kevesebbek nálam és mindig szívesen segítettem nektek, mert kedvesek voltatok velem és úgy láttam, szükségetek van rám, igényeltétek is, hogy segítsek.

Ezután elküldtek a fenébe, hogy nincs rám szükségük. Megint 1, a másik csak kontrázott, a 3. hallgatott, szomorúan bámult maga elé. Otthon kisírtam magam, felkészültem a bankettre. Tetszett nekem egy 7.-es fiú, de ő nagyon introvertált, falon álló volt. A 2 barátnőm, akinek már "nem kellettem" táncolni hívott meg bátorítgatott, hogy kérjem fel a srácot. Nem mertem. Kinevettek, elegem lett, visszatértem a "sütis terembe", ahol a 3. lány volt, az anyjával, hívtam bulizni, nem jött, beszélgetni is próbáltam, nem beszélt, mikor kb harmadszor néztem be hozzá, akkor már sírt és az anyja vigasztalgatta és mondta neki, hogy, ha nem érzi jól magát, menjen haza. Visszamentem a táncterembe, a "barátnők" kérdezték hol voltam, csacsogtak. Már nem érdekeltek annyira. Oda akartam menni a sráchoz, de szóval tartottak, láttam, megy ki a teremből, gondoltam mosdóba, majd visszajön, negyed óra múlva se jött vissza. Leléptem egy szó nélkül, a kajateremben megöleltem a síró lányt, hazamentem, én is zokogva.

Ezután kérdezte a 2, hogy miért mentem el, egyiknek viszonylag hamar (de nem azonnal) a másiknak 3 nap múlva válaszoltam,tőmondattal. Ballagáson megöleltem a korábbi bff-em, de ő nem akart megölelni engem, közben azt mondta, "minek, még úgyis találkozunk" a másik 2-nél az egyik sírva, a másik mosolyogva ölelt meg.

Ezután a korábbi legjobb barátnőm talira invitált, igent mondtam, de nem lett belőle semmi, később, mikor találkoztam vele, felvágott azzal, hogy egy gyengébb suliban jobb jegye van matekból, mint nekem, nyafogott, amiért nem lehet gépíráson műkörme, kinevetett, amiért nekem nincs "idegesítő fiúm, akinek tetszem, de nekem nem tetszik". A második lányból rendes, szorgalmas lány lett, akivel néha együtt mentünk haza az iskoláinkból és jól el lehetett vele beszélni. A 3.lány más városba ment, néha láttam, volt, hogy köszöntünk egymásnak, volt, hogy nem. Mindig szomorúnak tűnt, bármi is volt épp az életével

Később gimiben már nem közösítettek ki, egy nagyon csendes lánnyal barátkoztam főleg és egy jól tanuló sráccal. Mindenkivel elbeszélgettem, aki hozzám szólt, gyakran én is odamentem másokhoz csevegni, viszonylag aktív tagja voltam a Messenger csoportjainknak (főleg a Covid idején, mikor magányosnak érezem magam), bár nem voltam az osztály esze, szépsége, bandavezére, népszerű se voltam, mégis azt éreztem, az emberek kb harmada kedvel, nagyon kevésnek vagyok ellenszenves, a többség pedig nem foglalkozik velem, ami egy felemelő érzés volt az általános iskola után. Sajnos azt a keveset is nehezen viseltem, hogy miért nem bírnak, de annyit beszéltek a fejemre a kedves ismerősök, hogy "Te kedveled őket? Nem. Szimpatikusak? Nem. Akkor mi a halálért akarnád, hogy kedveljenek?"- hogy talán elengedtem picit, bár még mindig úgy éreztem, hogy "Beszéljenek rólam úgy, mint egy halottról: vagy jót vagy semmit"

Viszont, a felnőtté válás szerves része elfogadni, hogy sosem felelhetsz meg mindenkinek és ez egy nagy lecke, amit 20 évesen még mindig nem sikerült igazán elsajátítanom és nagy szorongást okoz ez nekem, sajnos.

Megbántam-e, hogy bántottam másokat?

Akik engem bántottak és "visszatámadtam" ott azt bánnám, ha nem tettem volna semmit, szerintem ezzel, hogy cselekedtem igazságot szolgáltattam.

Csak azt bánom, ha barátoknak ártottam szóval és tettel. Egy barátságom végét jelentette, hogy nem ugyanolyan volt a viszonyunk egymáshoz és feszültség alakult ki köztünk. Ezt bánom. Meg azt, amikor valaki kibeszélte egy barátomat/nevetett rajta és nem szólaltam fel. Vagy, ha róla beszéltek és mondtak valami negatívat (de igazat) akkor igazat adtam nekik, bár szóltam, hogy azért lehetnének kedvesebbek, nem ismerik igazán.

Résztvevő voltam sokszor. Láttam, h pár csapat fos baszogat valakit, én meg odamentem, hogy nana. Már 5.es korom óta karatézok, szóval bárhol voltam, eléggé az volt, amit mondtam.

Reeengeteg verést, megalázást, köpködést, stb előztem meg.

Elszenvedő voltam. Az osztályfőnök elit osztályt szeretett volna csinálni, mindenkit elüldözni, aki neki nem szimpatikus.

Volt, akit a magaviseletére hivatkozva, magamról tudok beszélni: Engem elküldött a gyengén hallókhoz (azóta már lenne alapja, de akkor nem volt), a gyengén látókhoz, az értelmi fogyatékosokhoz. A szomszéd néni itt lépett közbe és javasolta az iskolaváltást. Ezzel párhuzamosan a "tanító néni" az osztálytársakat bátorította, hogy verjenek meg hazafelé. Ez egy időben naponta meg is történt.

Az iskolát azóta is gyűlölöm (több okom is van rá), a tanárokról a véleményem lesújtó (Erről nem ők, hanem az összes kormány tehet ide értve a Kádárkormányt is, akik elsikkasztják a pénzt az oktatásból).

Azóta eltelt 30 év. Mérnök vagyok, a tanáraim igyekezete ellenére.