Mit tudnák tenni hogy ne legyen ez?

Igazából veled van a gond.

Várod,hogy a nulla társaságodért sorban álljanak.

Próbálj meg nyitott lenni és némiképp megbocsátó.

Te is követsz el hibákat,nem esne jól,ha egy életre leírnának érte.

Az új suliban meg maradj olyan,mint ahogy kezdted, látod az eredményét,ha te is teszel érte.

Hidd el,hogy az évfolyamtársaknak sem az a legfontosabb,hogy vajon mi történt a zárkózott osztálytársukkal.

Rád csodálkoznak,aztán elfogadják.

Ennyi az egész.

Ne legyél olyan,aki azt hiszi,hogy mindenki legfőbb gondja az,hogy te mit és hogyan csinálsz.

Ha meg szóba kerül,akkor csak annyit kell mondanod,hogy jobban érzed magad társaságban és hogy te sem a legjobban álltál hozzá régen.

Nem kell ezt túlagyalnod,csak a pozitív dolgokat ne nyomd el magadban értelmetlen gyanakvással!

Ami veled történt, rossz és megértem a helyzeted, én is szenvedtem az ált. iskolai osztály- és évfolyamtársak miatt... de ez a tagolatlan, helyesírási hibákkal telepakolt förmedvény szörnyű, erre jobban figyelj oda!

Mit lehet tenni esetedben? Elengedni a múltat, különben megmérgez. És barátkozni lehet a sulin kívülről is.

Az ő oldalukat is nézni kell ilyenkor. Mondok egy példát.

Volt egy csoporttársam az egyetemen és ő volt hasonló szituációban.

Ő felettem járt amikor elsős lettem, de az egyetem előttről ismertük egymást.

Nem is emlékszem mikor, de a barátnőm eltűnt az egyetemről aztán egyszerre csak újra megjelent és a sok mulasztás miatt a mi óráinkra kellett járnia. Ekkor már másodéves voltam, második félévben.

Egy vidám, életerős lány volt. Amikor visszajött egy szellem volt. Én próbáltam vele beszélni de nem akarta elmondani hogy mi a baja, helyette engem is próbált lehúzni maga mellé (azzal, hogy elmondta hogy engem utál mindenki meg sok hasonló más dologgal).

Páran elkerülték és mondták nekem hogy azért mert szomorúak lesznek a közelében. Mások nem kerülték csak nem keresték a társaságát mert ő sem kereste az övékét.

A lány nem sokat tett azért hogy nyissanak felé. Nem járt el a tanszék által szervezett programokra, ha nem lógta el az órát akkor magában elvolt, elszigetelve, nem engedte sok tanulónak hogy megközelítsék és ő sem nyitott mások felé.

Nekem ez a lány állandóan panaszkodott, hogy őt mindenki utálja, mert milyen jól elbeszélgetnek a hallgatók de ő felé senki sem nyit.

Idővel kiderült hogy mi volt a gondja (nem ő mondta el, hanem hallásból tudtam meg) de nem értettem miért várja el hogy ő elidegenedik az emberektől a problémája miatt, bezárkózik és mi majd keressük őt.

Én hiába magyaráztam neki, hogy neki kéne nyitnia ő nagyon nem akarta elengedni azt hogy őt utálja mindenki.

Ráadásul érzékeny is volt ezért én idővel gyomorgörcsöt kaptam ha beszélnem kellett vele mert nem tudtam mikor fogom őt kiborítani (de nem akartam kiadni az útját mert tudtam hogy szenved belül amiatt ami történt vele). Aztán elkövetkezett ez a pillanat is, amikor nem sértő szándékkal írtam neki valamit és ő megsértődött és leépített engem. Nem volt energiám már ez ellen küzdeni, sőt megkönnyebbültem.

Utána a lány végigment a tanszéken a hozzám hasonló hallgatókon. Mint valami bogárka ment virágról virágra és mindegyik kapcsolata olyan véget ért amilyen a mienk volt.

Harmadéves koromra az egész tanszéknek megvolt róla a negatív véleménye, nagyon sok embert kimerített és nagyon rossz érzés volt minden volt barátnőjének hogy nagy figyelmet fordítottak a lányra és mindig támogatták őt és cserébe azt kapták vissza folyamatosan hogy ők biztos rossz szándékkal teszik. Volt egy jámbor csoporttársam, valamivel utánam találta meg őt a lány. A csoporttársamat nem lehetett semmivel sem kihozni a sodrából, de ez a lány mégis elérte hogy kiabáljon vele.

Szóval amikor harmadévesek voltunk már ezért kerültük őt és akkor már nem maradt senkije akinek szívhatná az energiáját.

Amúgy amikor leállamvizsgáztunk akkor odament a tanszék vezetőhöz és felsorolta az egyetemeket ahova jelentkezett Mesterre direkt azért hogy elmondhassa hogy erre az egyetemre ahova jártunk ő bizony nem jelentkezett, amit szintén nem értettem, mert sem a tanárok sem mi nem tehettünk arról hogy így kezelte a gondjait és minket.

Az egyetem után valamivel váltottunk pár levelet. Nem emlékszem miért és ki írt kire, de állandóan kérdezgette hogy mi van velem hogy vagyok mi lett végül a Mesterrel és amikor visszakérdeztem hogy ő hogy van akkor leírta hogy nem akar magáról semmit sem mondani mert nagyon gonoszok voltunk vele és neki az egész egyetem egy rossz emlék.

Szóval ilyen esetben érdemes a másik feleket nézni.