Egyetemi szaktársaimat megviselné ha látnának meghalni? Meghatná őket valamennyire, ha amúgy teljesen leszarnak, nem foglalkoznak velem, nincsenek ott barátaim?

Nem hiszem. Az egyetemi csoporttársak a legkevésbé meghatározóak a tanulmányaid során. Nem mondhatom, hogy ne legyél öngyilkos, mert nem ismerem a helyzeted (nyilván ha úgy érzed, hogy ez a jó megoldás, akkor biztosan), de van csomó ismerősöm, aki öngyilkos akar lenni, de az bennük a közös, hogy ők nagyon rápörögnek egy-egy dologra, és nem képesek rendszerben, összefüggéseikben látni a világot. Mindegyikük napi szinten sír, hogy elhagyták, vagy nem jön ki a családjával, vagy hogy nincs munkája, és közben nem veszik észre, hogy ezek az emberi életnek csak apró részletei a többihez képest. Nekik se szoktam mondani hogy ne legyenek öngyilkosok, mert teljesen fölösleges - sajnos mindegyik azt hiszi, hogy neki van igaza...

Tavaly lett öngyilkos a barátaim egyike (nem egyetemi), és nagyon össze voltunk törve, hiszen segítettünk volna neki, ha megosztja velünk a problémáit. De úgy állt hozzá, hogy "úgyse tudnánk segíteni". Tudtunk volna, ha kellően bízik bennünk. Nem kellett volna neki más, csak egy lakás ahol lakhat, még munkája is lett volna. Hiányzik, a temetésén is ott voltunk, és gyakran eszembe jut - de ő rendes barát volt, nem egyetemi csoporttárs.

Te miért akarsz öngyilkos lenni?

Hát nem mindennapos, hogy az osztályban csak úgy meghal valaki, és magával a halállal a legtöbb ember nagyon nem találkozik élete során már, szóval biztos sokkolná őket. De nekem is volt olyan kollégám a munkahelyen, aki egyik napról a másikra meghalt, és azon kívül, hogy aznap ő volt a téma (Hallottad? Meghalt az XY!! Durva, mi?), nem sokat foglalkoztunk vele. Ha egyetemisták, akkor jó eséllyel megrázná őket, hogy pont előttük hal meg valaki, de mivel azt írod, hogy nem közeli barétaid, így valószínűleg hamar túltennék rajta magukat.

Tettem egy érdekes felismerést, amíg egyetemista voltam, illetve nem sokkal utána. Lehet persze, hogy én nem vagyok elég menő, vagy jófej, de azt figyeltem meg, hogy az egyetemi barátságok nem nagyon folytatódnak az egyetem után. Ott még közös az érdeklődés többnyire, de ahogy mindenki megtalálja a saját munkahelyét, beágyazódik a hosszútávú közösségébe, onnantól mintha kikapcsolták volna a csoporttársakat - én legalábbis nagyon meg voltam döbbenve pár éve, hogy amikor beültünk az akkor legjobb egyetemi haveromnak tartott haverommal egy ebédre (már mindketten egyetem után voltunk, kb 5 évvel), addigra gyakorlatilag nem volt már közös beszédtémánk sem, kínos csend uralta a kajálást. Nekem az az érzésem, hogy az egyetemen sokkal felszínesebb ismeretségek szövődnek, mint addig bármikor. De lehet, hogy tévedek.

Van az egyetemen egy ember akit nagyon megkedveltem, konkrétan úgy érzem, hogy ő az egyetlen pozitív dolog ott.

Hát ha vele történne valami, nemhogy megviselne, de ott is hagynám az egyetemet.

Egyébként relatív, hogy ki miképp dolgozza ezt fel.

Ha 500 fős szakon vagy, akkor fel se tűnne nekik. Én egy kb.20 fős szakon vagyok és bárki hiánya feltűnne. Nyilván megvan az a 10-15 ember, akié jobban megviselne (van, aki halálát nem tudnám belátható időn belül feldolgozni), de érzékeny ember vagyok, és azok halála is megviselne, akikkel nem igazán beszéltem.

Persze ha ott előttük halsz meg, az mindenkiben mély nyomot hagyna.

Ha előttük halsz meg, tehát fizikailag látnak meghalni, az megmarad bennük, mint egy nagyon rideg élmény (egyik vásárlómon egyszer szívmasszázst kellett alkalmaznom, amíg kiértek a mentők. Először és utoljára láttam, de ha rágondolok, érzem a kezem alatt a dermedt testet meg a brdákat... brr)

Ha csak simán meghalsz mondjuk autóbalesetben, az nem különösebben.