Tanárok, miért választottátok ezt a szakmát? Meg tudnátok indokolni?

Akkor, amikor én választottam, megbecsült és elismert foglalkozás volt.

A tanítás módszerei nagyon foglalkoztattak mindig.

Kíváncsi vagyok és mindig is volt bennem vágy, hogy az általam megtanult, összeolvasott, megértett dolgokat megosszam másokkal.

Plusz nem bírom a konformitást és a monotónia tűrésem nagyon kicsi.

Én azért, mert szerettem emberekkel lenni, kommunikálni, beszélgetni, kapcsolatot kialakítani, és a tárgyam iránt pedig valami hihetetlen erős, mély szenvedélyt éreztem, és vágyat, hogy mindazt, amit kapok tőle, megosszam másokkal is, lehetőleg úgy, hogy az illetők is fogékonyak legyenek rá, és olyan pozitív irányba változtassa meg ez életüket, és annyit segítsen nekik is a nehézségeikben, mint nekem.

Úgy képzeltem, hogy egy közös, élményekkel teli felfedezés, lelki utazás lesz mindannyiunk számára, és jobb emberként, jobb, tisztább lélekkel kerülünk ki a folyamatból.

Aztán nagyon rövid idő alatt rájöttem, hogy ez az egész koncepció rajtam kívül (egy-két hasonló érdeklődésű tanítvány kivételével) mindenki számára egy hatalmas bullshit, és pont csak az érdekli őket, hogy már legyenek túl az órákon, illetve a lehető legtöbb felvételi pontjuk legyen belőle a lehető legkevesebb erőfeszítés mellett.

Az egész spirituális felfedezés, fejlődéstörténet stb., az ment le a lefolyón a csatornába.

Aztán még jött az a rész is, ahol el kellett gondolkodnom, hogy a csodás leki utazásért kapott fizetésemből hogyan is fogom kifizetni a rezsit meg az albérletet... és akkor mentem át más területre dolgozni. (szerencsére a másik szakom piacképes, azóta is abból élek!)

Hát, annyi a történet. Tanítani azóta is szeretek, csak most már hobbiból csinálom.