Mennyire egészséges bevinni a magánéletet a munkahelyere? Mennyire szükséges? Te szoktad? Zavar, ha más teszi?

Kifejthetnéd, mi miatt merült föl benned a kérdés.

Kollégáktól is függ. Egy korábbi munkahelyemen két kolléganőm volt és nagyon jó emberi viszony volt köztünk. Intim vagy pénzügyi dolgainkat nem beszéltük meg, a családi szennyest nem teregettük ki, de alapvetően ismertük egymás magánéletét. Hogy mi van kertjükkel, mi van az édesanyjával, gyerekével, férjével stb. Komolyabb egészségi problémáiról (gerincsérv, amit műteni kellett) is tudtunk.

Másik munkahelyemen csak egy férfikollégával beszélgettünk ilyenről, vele sem ilyen mélyen. Leginkább arról, hogy a kocsiján mit kell javíttatni, ill. hogy szereti az autóversenyeket, a Forma-1 Hungaroringen tartott futamaira mindig vett jegyet. Van egy nővére, aki családos, két gyereke van, néha róluk is beszélt.

Én mindig azt tartottam szem előtt, hogy annyit mondok el, amennyit mások nekem magukról. Próbáltam sem tolakodó nem lenni, sem elzárkózó.

Magánéletemben soha senki nem akart vájkálni, inkább visszafogottabb emberek között dolgoztam mindig.

És persze nekem is van annyi eszem, hogy nem teregetek ki intim dolgokat magamról. Alapvetően csak olyanokat mondtam el, amiket nem bántam, ha bárki másnak továbbadnak (bár nem hinném, mert mindegyikük korrekt ember volt).

#3 vagyok.

Nem vagyunk egyformák.

Ha nem akadályoz a munkában és nem valami blőd dologban várja egyetértő bólogatásomat, akkor engem nem zavarna, hogy megosztja velem az örömeit-gondjait, amik érthető módon gyerekeihez és unokáihoz kapcsolódnak. Együtt örülnék az örömével, vigasztalnám, ha gyereke betegsége miatt szomorkodna vagy aggódna. Úgy, hogy egyébként nem veszem magára a problémáit. Mivel nekem is vannak gyerekeim, megértem, hogy neki legfőbb öröme a gyerekei/unokái öröme ill. sikere, legfőbb bánata pedig a gyerekei/unokái betegsége, kudarca. Kb. én is így vagyok ezzel, csak nem traktálom azt, akiről látom, hogy nem kíváncsi rá.

#5 vagyok, kicsit kiegészítem még.

Az viszont engem is zavarna, ha úgy beszélné ki bármelyiküket, hogy ítélkezne fölötte (vagy más fölött) és tőlem egyetértést várna. Hogy pl. az unokája rossz jegyet kapott az iskolában és biztos a tanár pikkel rá, mert az unokája olyan szép, olyan okos, olyan ügyes, hogy neki mindenképpen ötöst kellett volna kapnia.

Na, ezt én se szívesen hallgatnám. :-)))

Ideális helyzetben egy ideális főnököm szerintem jó lenne, ha nagy vonalakban képben lenne. Más kérdés, hogy eddig nem, vagy alig volt eddig ilyen főnököm. Hogy mik a nagy vonalak? Párkapcsolat, annak kb. mi a státusza, szülők, testvérek, a velül való viszony és ENNYI, semmi napi szintű, operatív dolog.

És igen, ha valakivel összebarátkozok, akkor ő is megtudja ezeket, de alapjáraton nem tartozik egyik kollégámra se.

Példaképem az a srác az egyik előző munkahelyemen, akiről csak az esküvője után tudta meg a csapata, hogy összeházasodott, és már gyerekei is vannak.

Szerintem szükségtelen, felesleges dolog a munkahelyen részletesen kitárgyalni a magánéletet, arról nem is beszélve, hogy (ideális esetben legalábbis) ez nem is szabadna, hogy másokra tartozzon. Vagyis, nem mindenkivel kellene ezeket megosztani. Ez picit nyers lesz, de a meló nem azért van, hogy a magánéletünk vesézzük olyanokkal, akik nem is igazán állnak hozzánk közel.

Meg azért sem túl ideális munka alatt is ilyesmiken rágódni, mert a kezünkből kiadott feladaton is meglátszódhat, hogy fejben nem voltunk ott 100%-ban, illetve nem is szabad állandóan a magánéleten kattogni. Azzal is kell persze foglalkozni, de megvan annak is a maga helye, ideje.

Nekem pl. sosem szokásom munkahelyen a magánéletemről beszélni, pedig pár kivétellel nagyon rendes és kedves kollégáim vannak, akikkel szeretek együtt dolgozni. A kivételek meg olyanok, akik direkt kevernek, pletykálkodnak, és imádnak mások életében vájkálni.

Viszont vannak páran, akik a szünetben mégis néha-néha mesélnek a munkahely falain kívül történő dolgaikról. Van, akivel jókat lehet beszélgetni, és nem bánom, amikor ilyen bizalmasabb dolgokat mesél, de többen is vannak, akik ezt olyan ömlesztve és kéretlenül teszik, hogy már nyomaszt. Múltkor egy nálam min. 10 évvel idősebb srác, aki engem váltott, kezdett el a szerelmi életéről beszélni. És csak mondta, mondta... Ott olyan szinten fricskázott már másokat, hogy egyszerűen már nem is bírtam egy ponton túl..

Valami a kisugárzásommal, vagy valami hasonlóval lehet, mert egészen kiskoromtól fogva egy rakat ember, még szinte idegen is, előszeretettel mesél nekem az életéről, de tök bizalmas dolgokról is.. Eleinte kifejezetten jó érzés is volt, de amikor már szinte csak panaszkodni járnak hozzám.. az már nagyon leszív.

Dolgoztam olyan helyen, ahol a főnöknek egyes kollégák bizalmasan mondtak el dolgokat, pl., hogy nincs rendben a házasságuk, komoly beteg a gyerekük, rákos a párjuk, a főnök pedig szélkakas módjára mondta ezeket tovább a többieknek. Köztük nekem is. Nemcsak emiatt, de nem is dolgoztam ott sokáig. Ezek olyan dolgok, amik nagyon nem tartoznak másokra, és nem azért mondták el a főnöknek, hogy utána pár nappal később már a takarítónők is ezen csámcsogjanak.. (megtörtént eset, nem túlzás)