A főnök bír, ezért a kollégák utálnak?

Egy hónapja kerültem a céghez, ahol most dolgozom. Igazi álommeló nekem, akinek baromi ritka végzettséggel sikerült megcsípni ezt a nagyon keresett, mégis szintén ritkán hirdetett pozíciót, ráadásul a lakhelyemen. Szinte "szégyellem" magam, hogy a hobbimért, életem egyik nagy szerelméért pénzt kapok.

A probléma tehát nem a munkánál kezdődik, hanem a csapattal. Eddig azt éreztem, hogy kedvesek, aranyosak...csakhogy valami megváltozott az elmúlt két hétben. Pontosabban, több minden is.

Az egyik ilyen tényező a főnök maga. Nálam kb. 10 évvel idősebb, határozott, és igen, kimondottan vonzó férfi (de nem vonzóbb, mint életem másik nagy szerelme a szakmám mellett, azaz a párom, így nem küldtem felé semmiféle jeleket, amiket félreérthetne). A gond csak az, hogy velem nem annyira határozott, mint másokkal. Egészen konkrétan őrült zavarban tud lenni, ha kettesben maradunk, elkezd körmondatokban beszélni - néha viszont épp az ellenkezője, szétesően laza és poénkodik... Nevemen engem nem hív soha, csak a többieket, előttük viszont megdicsér, ami tőle úgy làtom, szokatlan, nem ilyen típus. Meg velem elég közvetlen, elkottyant nekem olyasmit is, ami másoknak talán magánügye (rólam nem nagyon tud személyes infókat, max látványos szokásokat, amiket néha tréfásan megjegyez). Mivel hamarosan a közvetlen beosztottja, cirka asszisztense leszek, nem is lenne rossz feltétlen, hogy ilyen közvetlen, ha nem lenne amúgy zavarban. Csak ott a tény, hogy nem biztos, hogy ilyennek kéne lennie egy főnöknek a beosztottjával. Ilyen nyitottnak vagy nem is tudom, picit talán flörtölősnek. Volt már, hogy elmondta nekem 1-2 baromi jó, régebben kivitelezett ötletét úgy, hogy kicsit fényezés szaga volt a dolognak (de olyan aranyosan igazából, emberileg tényleg kedves), meg felbukkant helyeken, ahol semmi dolga nem volt, és miután velem dumált vagy segített nekem, már ment is el...ami szokatlan.

És lassan talán már szembeszökő másoknak is ez a sok hangulatingadozása, vagy épp kedveskedése.

Ugyanis kb. azóta, amióta elkezdett velem hideg-meleget játszani (egyszer kedves, másszor hozzám se szól egész nap, még az asztalomat is kikerüli), a munkatársak is furán néznek rám. Sőt, szerintem egyenesen utálnak, mert esküszöm, hogy nem a legmelegebb munkahely, ahol életemben voltam, de olyan mínuszok még kint sincsenek, mint nàlunk odabent...!

Komolyra fordítva: azt hittem, most, hogy jön a karácsony, bevesznek majd jobban pár csapatépítő progiba. Mondjuk a közös sütésbe, a szünetelésbe, az ebédbe vagy bármibe. Nem teszik: oké, ha van kaja, adnak és mondják is néha, hogy vegyek (gyakran szokott felénk random édesség lenni), de ennyi. Alapból nem hívnak sehová, ha bent vagyok, a legtöbbet akkor beszélnek, amikor nem hallhatom, de...ezeket még csak elviselném valahogy. Az elmúlt évtizedeimben, nagyjából az életem felében utáltak a közösségeim, mert nehezen engedek fel...hát őszintén, a fizikai és lelki bántásoknak gyakorlatilag az összes fokát és formáját ismerem, a családon belüli bántalmazást leszámítva (utóbbit hála istennek, hogy nem, szuper családom van!), szóval valahol szerintem megérthető, hogy nem tudok már könnyen nyitni és bízni. A húszas éveim közepén járok, de nagyjából annyian árultak már el, ahány éves vagyok, és ezekből nem egyben majdnem tönkrementem.

De nyitok én, ha van miért, a családom, a barátom és a barátaim szeretnek, én is őket. Csakhogy...itt nincs miért vagy kiért. Akik beszélgetni akarnak velem, azok sem a közvetlen kollégáim, mert azok néha olyan bántóan reagálnak, ha hozzászólok valamihez, hogy meg is bánom, hogy felhozom... Meg tőlem nagyon kaját sem fogadnak el, ami szintén különös.

De a legrosszabb mégis az, hogy ma már a munkám rovására is ment majdnem, hogy nem kaptam elég infót a feladathoz, pedig kértem, kétszer is. És ez ráadásul nem is akármilyen feladat: kb. a cég jövője múlik rajta, mert a főprojektnek az alapjait is én csinálom, ez meg egy mellékprojekt, de szintén fontos. Nem szúrhatom el, pláne, hogy rajtam kívül erre nincs is szakember a cégnél, ráadásul tudtommal már évek óta. A főnök nagyon bízik bennem, valószínűleg ennek alapján is leszek, ha minden jól megy, januártól egy afféle középvezető-féleség. Ezt már velem pár hete megosztotta, lesz saját irodám, meg nagyobb hatásköröm is a céges ügyekben, ami megint csak szipi-szuper LENNE.

Igen ám, de lehet, hogy erről mesélt a cégen belül másnak is... Így hirtelen lehet, átváltottam a "kiscsicskából" a "főnöki benyalis/ribi" cím várományosává sokak szemében, és talán ezért is olyanok velem, amilyen.

Ezek alapján szólhat minden az irigységről, vagy az alapvetően szerintem segítőkész, mégis kicsit zárt és elég határozott (ma is kiálltam magamért, de alapvetően mindenkihez igyekszek barátságos lenni) jellemem az, ami szúrja a szemüket? Ti hogy látjátok ennyiből?

Vagy az lehet a bajuk, hogy gyorsan és elég jól megcsinálom a feladataimat (a külső visszajelzések, sőt még szerintük is), és ezért sokszor kérek tőlük pluszt? De hát nem tudok unatkozni, órabérben meg valamit szeretnék csinálni a pénzemért...🤷

Mert én csak annyit érzékelek az egészből, hogy lehet, ott kell hagyjam az álommelómat, és akkor meg hogy hívjam ide, a városomba az én drágámat, hogy letelepedjünk végre? :( Ha belegondolok, már sírhatnékom támad, mert nekem az ő városában eddig csak hazug munkaígéreteim voltak...

(Persze a kollégáknak nem mutatom, hogy fáj, amit csinálnak; szerencsére legendás pókerarcom van már úgy 15 éve.)

Litánia off, a véleményeket várom, mert tényleg csak az ötletekre vagyok kíváncsi.