Miért jut valakinek ilyen magányos, és egyben szomorú élet?

Mindig is nagyon sokat voltam egyedül, de mostanában még többet, amitől már nagyon szomorú vagyok. Főleg abba a legborzalmasabb bele gondolni hogy ez lehet örökre így marad ha sosem találok párt.

Emlékszem, hogy általános iskola alsóban is szomorú voltam emiatt, mert amikor párba kellett állni, akkor én velem senki nem akart lenni, már akkor egy nagy trauma volt ez. Aztán felsőben, meg középiskolában még rosszabb volt, mert még piszkáltak is emellé. Sosem voltak barátaim, párkapcsolatom sem. A hétvégéimet is egyedül töltöm. Mindent. Más jól érzi magát, bulizik, én meg szomorkodom hogy egyedül vagyok.

Pedig rendes vagyok mindenkivel, de még sem akarnak megismerni. sokszor elgondolkodom azon, hogy így mi értelme van az életnek, ha senki nem foglalkozik, velem, meg senkit sem szeret.

Meg ha sosem találok barátnőt akkor egész életemben ilyen magányos leszek, amit nem fogok kibírni, már most is nagyon nehezen bírok.

Szerintetek miért van hogy valakinek ilyen élet jut, van akinek meg boldog sok baráttal, párkapcsolattal?

22f