Ki lehet még jönni ebből a gödörből? Ha igen, hogyan?

33 éves leszek, nő vagyok, van egy lassan 6 éves kisfiam, akit egyedül nevelek, 4,5 éve hagyott el minket az apukája, aki azóta hetente csak 3-4 órát szokott a gyerekkel tölteni, karrierje van és új élete, családja. A szüleimmel nem jó a viszonyom, meessze is élnek, segítségem nincs. A munkám klassz, van lakásom, autóm, próbálom fejleszteni magam, igazából kívülről talán nem is látszik, de borzalmasan vagyok. Esélyem sincs egy kapcsolatra, amúgy túlsúlyos vagyok (90 kg körül) és nem is vagyok szép, látszik rajtam a megkeseredettség. Imádom a fiam, de már egyre türelmetlenebb vagyok vele. Mellette nincs időm magamra, próbáltam otthon tornázni, de állandóan az "anya játssz velem, anya éhes vagyok, anya pisilni kell" szöveg megy, nekem pedig bűntudatom van ilyenkor, hogy én is elhanyagolom őt, nem csak az apja. Hiányzik egy jó szó, hiányzik egy társ, hiányzik a testiség, hiányoznak az emberi kapcsolatok, hogy végre valaki velem is törődjön, végre valaki megkérdezze tőlem, hogy hogy vagyok, milyen napom volt. Egyre többször gondolok az öngyilkosságra. Már egyszerűen nem látok más kiutat. Nagyon magányos vagyok. Egy férfival egy évig beszélgettünk a neten, de mindig lemondta a randikat az utolsó percben. Pár hete már annyira el voltam keseredve, hogy lepasszoltam a fiamat és áthívtam csak szexelni. Átjött, eljutottunk az ágyig, levetkőztem és nem állt fel neki. Azóta nem keres. Nagyon elvette a maradék önbizalmamat is. Nem tudom hogy várhat-e még bármi jó dolog rám az életben. A fiam is jobban járna, ha az apjánál nevelkedne családbn, mint ha mellettem szenvedne még évekig és azt látná, hogy türelmetlen, ingerült és rosszkedvű vagyok.