Annyira kilátástalannak látom a helyzetem. Tudnátok biztató szavakat adni, amivel ki lehetne jönni a gödörből?

A legjobb az öngyilkosság lenne. Ebből az okból most gondolok erre először. Végiggüriztem eddig az életem - jó képességeim vannak, diplomáztam, konferenciákra jártam, országos második lettem versenyen - előtte is mindig jártam versenyekre, anno az osztályért is mindig bevállaltam valamit, csoportvezető is voltam. Van két nyelvvizsgám és három nyelven tudok.

Elindulni az életben...

Miután egy évig hiába kerestem állást, most egy gyorsétterembe vettek fel, havi 65-ért, teljes munkaidőre. Más végiglébecolta a középiskolát, okj-t végzett, egy hónapig keresett munkát, első helyre felvették, kétszer annyit keres, mint én (konkrétan van ilyen ismerősöm).

A volt osztálytársaim fele már házas, nekem egy rendes kapcsolatom sincs. 4 hónapja van újra valakim. Egy hónapja távkapcsolatban vagyunk. Még soha senki nem bánt úgy velem, mint ő, őrá tényleg érdemes lenne várni. Ki is tudtam volna hozzá menni, az is megoldható lett volna, hogy két hetente lássuk egymást, de azt mondta ne menjek, nagyon sok a dolga - tényleg. Ha minden jól megy, akkor áprilisban jön Magyarországra (még egy hónap múlva!). Nagyon nehéz kibírni.

Elköltözni itthonról: nagyon kezd megromlani a szüleimmel a kapcsolatom. 5 évesként kezelnek, amit nagyon nehezen tudok már elviselni. Ha tudnék, jövő héten már költöznék máshová, de albérletet sem egyszerű találni.

Szóval ez a része valahogy nagyon nem akar menni.

Mellette van egy barátnőm - tényleg mindig mindenben mellettem áll -, de most készül az esküvőjére - megérdemlik, sokat vártak rá -, ugyanolyan végzettségünk van, a szülei berakták egy helyre: semmit nem csinálhat, az a dolga egy évig a munkahelyén, hogy tanul az irodában és háromszor annyit keres, mint én. Most még egy lakást is a feneke alá raknak. (Engem nem tudnak berakni a szüleim.)

Bátyám mindent megkapott, ami az élethez kell. Én semmi használhatót nem kaptam. Ő szintén ellébecolta az egész sulit, be sem fejezte, de mindent megkapott és nagyon jól keres.

Tudom, ne másokhoz mérjem magam, de valahogy nagyon igazságtalannak érzem.

Tudnátok mondani egy pár jó szót, hogy jobb kedvem legyen vagy hogyan lehetne kijönni ebből a helyzetből?

Nagyon belefáradtam már a munkakeresésbe is, lakáskeresésbe is. A legjobb lenne elvégezne még egy sulit - egy normálisat, már tudatosan is építeném a munkalehetőségeket -, de mire elvégzem 28 éves leszek, lesz 1,5 millió adósságom - annyi a tandíj -, saját család meg még sehol (nő vagyok).