Semmit nem találok unalmasabbnak és nyomasztóbbnak a párkapcsolatban vagy házasságban élésnél, a gyerekvállalás pedig még taszít is. Miért is kéne félni a magánytól, mikor az valójában egy nagyon sokak által áhított életmód?

A magány nekem egy vágyott, minden áron elérendő, és megvalósítandó életcél, de mindenhol az erőltetett sajnáékozással találkozok a témában. Hülyének nézik az embert? Mert gondoljunk bele, nincs annál királyabb érzés, hogy hazamehetsz a saját tulajdonú lakásdoba, ahol csend van és nyugalom, úgy élhetsz ahogy akarsz, nem kötekedik veled egy lábszagú, szájszagú, hónaljszagú mindenbe belepofázó stb férj vagy egy szivola, irritáló, folyamatosan lelkiző, érzelmileg zsaroló nő, és a gyerekek sem visibálnak, ordítoznak, rombolnak körülötted. Lehet cukormázas nyáldumákat tolni, azért azt lehet tudni, hogy a legtöbb családban ez megy. Régen laktam együtt albérletben másokkal, és gyűlöltem minden pillanatát. ilyen kis lakótereken másokkal osztozni, akár családtagokkal is, természetellenes és emberiségellenes. Mégis úgy van beállítva, mintha mindenkinek ilyenekre kellene vágynia. Aki nem így él, azt fenyegetik, ijesztgetik. (pl öregséggel).