Mit tegyek? Annyira szánalmasnak érzem magam.

Egyszerűen úgy érzem egyedül vagyok és senki nem ért meg. Senki sem szeret. Az osztálytársaimnak is addig vagyok jó, amíg segítek nekik matekból vagy amiből tudok, kölcsönadok valamit vagy adok 1 szál cigit. Elegem van már, hogy mindig kihasználnak.

Apám alkoholista, egyáltalán nem foglalkozik velem, néha odakiabál, hogy töltsek neki egy cigit és ennyivel le is van zárva a "jó" kapcsolatunk. Ezen kívül nagyrészt csak kötekedik és kiabál velem.

A suliban is át akarok menni egy másik osztályba, mivel kéttannyelvűs vagyok és ugye a választott nyelven tanulunk pár tantárgyat (esetemben ez az angol). Úgy érzem, hogy ez nekem így nagyon nehéz. Minden tanárnak más a kiejtése és nem is vagyok olyan jó a nyelvből, mert sokat hiányoztam tavaly évközben, az úgymond "nyelvi előkészítő", 0.osztályból, betegség miatt és nem is nagyon tudtam bepótolni.

Mondtam is anyának, hogy át szeretnék menni a sima magyarra, de azt mondta, hogy még maradjak valameddig és majd meglátjuk.

De hát így körülbelül a tananyag felét nem értem órán és így szinte felesleges bejárni azokra az órákra, mert majdnem mindig csak angolul beszélnek a tanárok.

A sima angol tanárunk pedig olyan, hogy ha megszólalsz magyarul egyből obégat veled - természetesen angolul -, hogy ne beszélj magyarul stb.. és ha ezután megszólalsz magyarul, akkor semmibe vesz, keresztül néz rajtad.

Egyszerűen nem bírom már tovább. Napi rendszerességgel jön rám a sírás, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy nem tudom megtanulni ezeket, mert mindenki mondja, hogy de milyen könnyű stb.. de igazából elég nehéz úgy megtanulni ezeket, hogy a tanár folyamat halad tovább az anyaggal, mert ugye nyilván egy-két gyerekért nem fog megállni.

Egyszerűen túl sok nekem ez az egész és ezt senki nem érti meg.

Anya is folyvást azt mondogatja, hogy de milyen jó nekem, hogy bekerültem ide, meg inkább örülnék neki stb.. de hiába mondom neki, hogy én örülök, de ha egyszer sok nekem, akkor nem tudok mit kezdeni vele.

Az önbizalmam egyenlő a nullával és erre a bátyám haverjai is rátesznek, mert folyton beszólogatnak, kötekednek velem és ha esetleg nem gyantázom le a kis bajuszomat, akár az utca vagy város közepén is utánam kiabálnak, hogy bajusz hozzál egy rágót a boltból vagy akármi.

Ha meg visszaszólok nekik, a bátyám is meg a haverjai is egyből le torkollnak, hogy minek vagyok ott, menjek onnan, mit hallgatózok stb. És ha esetleg meg merek szólalni, hogy megbocsássanak már de én lakok itt nem ők és ha valami nem tetszik el lehet menni, egyből az van, hogy elkényeztetett csitri vagyok és ha ők így mertek volna beszélni a felnőttekkel mit kaptak volna ezért.

Nagyon elegem van már az életemből és magából az életből is.

Mit tehetnék? Már nem bírom.

16L