Mennyire jó ötlet elmondani a szüleimnek, hogy 'depressziós' vagyok?

Sziasztok! (A kérdésben azért tettem idézőjelbe a depresszióst, mert nem tudom hogy ez annak számít-e, vagy csak egy ideiglenes kamaszkori lehangoltság.)

Már kb 2 éve kezdődött az egész, idő közben pedig egyre levertebb lettem. Néha a szomorúság elment egy hétre, de aztán vissza is tért. Ezt a család elől rejtegettem, és próbáltam átlagosnak tűnni előttük. Úgy voltam vele, hogy majd egyszer abbamarad. Most valahogy elértem arra a pontra, hogy egyre többet gondolok az öngyilkosságra, alig van étvágyam, és már egy ideje nem is az hogy szomorú vagyok, hanem alig érzek valamit. Az öncsonkítás pedig már egy éve jelen van. (Ne értsetek félre, nem azért nem veszik észre a szüleim a vágásokat mert nem törődnek velem, hanem mert elég jól sikerült rejtegetnem.) Gondoltam rá, hogy segítséget kérjek a szüleimtől. Ha mondok nekik valamit végig szoktak hallgatni, de attól jobban félek, hogyan reagálnának a bejelentésre.

Ti a szüleitektől kértetek segítséget? Ha leülnék velük, hogy elmondjam nekik a dolgokat, félek, hogy idegesek lesznek. (A barátnőm anyja is eléggé felkapta a vizet ezen.)

15/L