Mit érez az pontosan, aki depresszióval küzd?

7 évig voltam depressziós az eleje és a vége súlyos volt 16-20 óra alvás naponta, állandó levertség

hiperaktív vagyok, de a depresszió alatt simán aludtam 16-20 órákat, míg most, hogy már nem vagyok az 2-8 órákat alszom

az a gond a túl közelálló személyek nem sokat tudnak segíteni általában, ők annyiban tudnak támogatni, hogy nem terhelnek feleslegesen, nem szabad semmit ráerőltetni a másikra amit nem akar

a depresszióból kijutás első lépése, hogy a beteg akarjon gyógyulni, ne mások akarják meggyógyítani az akarata ellenére!

Régebben éreztem ezt. Az egyik, hogy állandóan reménytelennek látod a helyzetet, nem nagyon érdekel semmi. Én kifelé nem nagyon mutattam ebből semmit, mert erősnek próbáltam mutatni magam, és folyamatosan feszítő érzés volt bennem amiatt, hogy kifele mindenki vidámnak látott, de belül a legkevésbé sem voltam az. Nem nagyon érdekeltek engem a dolgok akkoriban. Volt egy fajta halálvágyam talán, de leginkabb úgy voltam vele, mindegy mi lesz. Viszont külső hatásokra sérülékenyebb voltam. Ezt nem mutattam ki, de akár egy-egy beszólás is érzékenyen érintett. Mint mondtam, rajtam volt egy álca. A leginkább megmagyarázhatatlan érzés azonban az volt, amikor elöntött a hideg. Ilyenkor volt a legrosszabb kedvem. Olyan volt mint egy hullám. Időnként elöntött valami olyan mélyről jövő szomorúság, amivel együtt járt hogy kirázott a hideg.

Ezek a tünetek aztán lassan elcsillapodtak. De rosszabb élethelyzetben könnyen vissza tud jönni.

Sokan nem értik a depresszió lényegét. Azt hiszik ez valami felszínes dolog, és aki depressziós csak a figyelmet akarja magára vonni. Ez nem igaz. A depresszió mindig belülről jön, egy belső valami. Egy negatív rossz érzés, ami áthat. És sok olyan depressziós ember van, akiről meg se mondod hogy depressziós, mert nem mutatja ki.

Minden értelmetlen és kilátástalan, se kedvem, se erőm semmihez. Értéktelen porszemnek érzem magamat, nem mellesleg úgy is kezel a környezetem, mindenki, aki hátat fordít, csak még lejjebb taszít a végtelen és felettébb meredek lejtőmön. Csak peregnek a napok, évek, észre sem veszem. A kötelességeim miatt kénytelen vagyok minden reggel felkelni, de minek? Vannak ugyan olyan dolgok, amiket szeretek, de egyik sem olyan fontos, hogy azt tudjam mondani, hogy érdemes élni miattuk. Nem tudja rólam mindenki, mert kénytelen voltam megtanulni elrejteni, de már annyira régóta vagyok depressziós, hogy a vérembe ivódott, komolyan hiányozna, ha nem lenne. Nem nagyon emlékszem, előtte milyen voltam, de az a személy ma már nem én lennék.

Segíteni azzal tudsz egy depressziósnak, hogy meghallgatod, ha beszélgetni szeretne (de nem erőlteted, ha éppen begubózni van kedve), szereted, támogatod, igyekszel vele megértetni, hogy vannak értékei, még ha ő nem is látja őket. Rontani pedig azzal tudsz a helyzeten, ha akaratgyengének és lustának titulálod, vagy olyan ócska, semmitmondó közhelyekkel bombázod, hogy milyen szépen süt a nap; fel a fejjel, lesz ez még jobb is; örülj annak, hogy megvan mindkét karod-lábad, hiszen másnak sokkal rosszabb. Aha, és attól én miért érezném jobban magamat?