Más is végigjárta ilyen magányosan az egyetemet?

utlsó 2 mondattal agyon csapod az egészet.

"Még csak két hete jársz oda, adj egy kis időt a dolognak, úgyis szerzel valakit barátnak." A klikkesedés már elkezdődött és be is fejeződött. Szóval erről lecsúsztam már, hiába csak két hete járok oda."

2 hét után mit vársz? máshol se megy gyorsabban van akinek igen , de sokaknak idő kellhozzá.. Bár neked egy jó szakembert , vagy önfejlesztő könyvet is ajánlanék mert a gond a fejedben is ott van.

Én tavaly 3 év kihagyás után kezdtem az egyetemet, így szinte mindenki legalább 2 évvel fiatalabb volt nálam. Más életszakaszban voltunk, én már dolgoztam 5 éve, voltam külföldön is 1 évet, párommal éltem saját háztartásban, így már gólyatáborban kiderült, hogy nem nagyon van közös témám a többi gólyával. Kedvesek voltak, aranyosak meg nincs azzal baj, hogy akik most jönnek fel Pestre, bulizni akarnak, mert új nekik a sok lehetőség meg a szabadság. De valahogy nem volt meg a közös hang.

Dolgoztam viszont első évben végig és a munkatársaimmal nagyon jó kapcsolatban lettem (idősebbek, érettebbek, jobban egy hullámhosszon vagyunk), ezért én idéntől levelezőn folytatom a sulit (felvettek főállásba diákmunkáról). Talán neked is ez lesz a megoldás. Én is introvertált vagyok, de attól még vannak barátaim, csak nem olyanokkal kell próbálkozni, akik nagyon mások. Itt mindenki dolgozik, van akinek gyereke is van, háztartást vezet stb, tehát sokkal több a közös téma, nem csak a bulizás miatt van itt senki. :)

22L

Remélem, olvasod még a kérdésre adott válaszokat!

Nos, én most vagyok negyedéves az egyik jogi egyetemen, és pontosan ugyanúgy érzem magam, mint Te. Ugyanezekben szenvedek már negyedik éve. Képzeld el, milyen sz*r lehet nekem, aki már negyedik éve érzi magát a korosztályától teljesen elidegenedettnek. Nem vagyok különb, nem vagyok okosabb másoknál, teljesen átlagos képességekkel rendelkezem. Nekem egy problémám van: nem találok barátokat, barátnőt meg főleg nem...

Én is próbálkoztam a gólyatáborral, közös kocsmázásokkal (gólyaként), esti fakultatív előadásokkal, nem sikerült elérnem semmit. Van most egy-két havernak mondható srác, akiknél sikerült áttörnöm a falat, addig-addig "nyomultam" rájuk, kerestem a társaságukat, hogy befogadtak, bár minden nap az jár a fejemben, hogy a terhükre vagyok, és nem igazán kedvelnek.

Hobbim az emberek figyelése, és megfigyeltem, hogy a nonverbális jelek alapján engem alig kedvel valaki, ők se sokkal jobban. Ők is is csak mímelik, hogy bírnának engem, érzem. Szomorú vagyok, és nem akarom ezzel őket szembesíteni, és kérdőre vonni őket, hogy mi bajuk van velem. Nem érzem azt, hogy nyomulnék, de mégis úgy reagálnak rám, hogy "most miért szólsz hozzánk?" Beszélgetünk, válaszolgatnak, de mindig én keresem az ő társaságukat, és ez fordítva nincs így. Aszimetrikus a kapcsolatunk. Én vagyok az, aki mindig "odakéretszkedik" hozzájuk, oda mer ülni melléjük. Az összes viszonyomat ez határozza meg ott az egyetemen (függetlenül attól, hogy éppen fiúval vagy lánnyal beszélgetek, ismerkedek)

Nagy bajom még a szociális fóbia is, ami már gimiben is végigkísért. Félek beszélni emberek előtt, ha már legalább 10-en vannak, és különösen akkor vagyok feszélyezve, akkor izgulok nagyon, ha egy olyan személy van a közelemben, akit utálok, vagy akiről azt hiszem, hogy utál. Akkor leblokkolok, és én is ezt a teljesítési kényszert érzem,ahogy te.

Ahogy te fogalmaztál, a "menők" társaságát nem kedvelem. Az a baj, hogy mindenki az ő kegyüket keresi, velük tudnak beszélgetni a bulikról és a tantárgyakról.

Másról soha nem beszélnek: se tudomány, se közélet, se kulturális témák, se filozófia, se nem valami értelmes dolog. Csak a buli, és a zh-k. Oké, utóbbiról én is szívesen beszélek, de ez nagyon gyér felhozatal. 2-3 perc után kifogy az ember a témából. Velem 2-3 perc alatt megunják a beszélgetést, és lekoptatnak, levegőnek néznek.

Aztán az ilyen "körben állunk, és röhögcsélve egyetemi sztorikat mesélünk" csoportba soha nem tudtam bekerülni. Ha néha sikerült is, megundorodtam tőle, mert mindenkiből áradt a "nagypályás macsó/r**b.nc"

Aztán, ugye nincs semmi érdekes az életemben, unalmas vagyok, nem járok buliba, se kocsmába, másrészt nem szeretek fizikailag nagyon közel állni, ülni az emberekhez, és így nem érzem magam komfortosan ezekben a társas helyzetekben.

Én is úgy érzem, hogy bezáródtak a klikkek, nem tudok csatlakozni sehová. Félig-meddig benne vagyok egy kisebb klikkben, de rosszul esik, amikor megérkezik egy számomra ismeretlen, "jó arc", és onnantól kezdve le vagyok sz*rva... Igényelném, hogy beszélgessenek velem, mert szeretnék beilleszkedni, szeretném néha kiönteni a lelkemet valakinek, aki megértene, s aki egyenrangú barátnak ismerne el engem.

Az albérlet, ahol lakom, borzalmas. Nem a részegeskedő, hangos, idegesítő lakótársakkal van gondom - mint másnak, hanem épp az ellenkezőjével:

a szobatársam egész nap meg se szólal, hozzám se szól, nem mozdul ki a szobájából, csak gépezik egyfolytában. Nagyon feszült hangulat uralkodik a lakásban. Nem mondja el, mi a baja velem, én meg csak találgathatok... Ezen a héten pl. a "hello", az "egészségedre" és a "kinyitom az ajtót, szellőztetek" mondatokon kívül nem szólt hozzám, pedig 3,5 napot ott töltöttem.

Nem tudom, hogy javíthatnék a helyzetemen... (22/F)

Még pár dologgal kiegészíteném:

teljesen más vagyok, mint a többiek. Ez adódhat abból is, hogy nagyon konzervatív, poroszos nevelést kaptam, azaz nem engedtek el bulizni, nem hívhattam át senkit, mindentől féltettek a szüleim. Továbbá vallásosak vagyunk, ráadásul olyanok, akik gyakran járnak templomba. Ezért is másabb, csöndesebb vagyok. Egyke vagyok, mindig is magányos voltam, eljátszottam magamban már gyerekkoromban is. Végül pedig, szüleim rengeteg ideig járattak egy olyan hangszert tanulni, amit nem szerettem, de nem mondhattam ellent. Ott lettem igazán megrendszabályozva... Mindig tettetnem kellett, hogy szeretem csinálni, hogy ne bántsam meg a szüleimet, és a kedves tanárnőmet, akit szerettem.

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a neveltetésből, fiatalkorból hozott tapasztalatokból, világnézetből, gimis élményekből hozhat az ember magával szorongást, másság érzést, ahogy én is.

Tudok kapcsolódni hozzád és az előttem szólókhoz. Számomra is meglepő volt milyen gyorsan kialakultak zárt, összeszokott baráti társaságok. Nem értettem hogyan, bár annyit kihallottam a beszélgetésekből hogy voltak akik egyetem előtt is ismerték egymást, egy iskolából jöttek, vagy mondjuk tanév kezdete előtt kollégiumban volt idejük ismerkedni. Általában eddig mindenhol sikerült kapcsolatokat kialakítanom, de nálam ez lassú kicsit döcögős az elején. Első hetekben én még csak ott tartottam hogy a szokom a környezetet, figyelem az embereket de mire kezdtem megbarátkozni a hellyel addigra már nem volt "szabad" ember. Mindenkinek megvolt a maga társasága. Pár emberrel sikerült beszélnem, de ők azok olyanok akik mindenkivel jópofiznak egy sort. Egyik ilyen amikor épp nem volt más a közelben beszélgetett velem egy sort csak úgy, múltkor amikor már ott voltak a haverjai is rám sem köszönt.

Ismerkedésre nincs is nagyon alkalom szerintem. Egyetem utáni programokra nincs időm menni mert dolgozom is. Pedig vannak érdekes programok amik társaságtól függetlenül is érdekelnének(pl. előadások).

Munkahelyen jobb a helyzet, mert ahol dolgozom csapatmunka van, együtt dolgozunk. Még ott is új vagyok, szóval nincsenek még barátaim, de ígéretesebbnek látszik ebből a szempontból. Egyetemen nincs ilyen közösség, az órákon egyszerre vagyunk, nem együtt. A 15 perces óraközi szüneteket meg mindenki a megszokott arcokkal fogja tölteni. Amúgy is úgy érzem nem illek a képbe. Ami rossz mert pont elkaptam ahogy egy ilyen "kiutált" srácot fikáztak előadáson meg röhögtek a facebook képein. Ettől még bizalmatlanabb lettem, mert az él a fejemben hogyha nekem sem sikerült eddig beilleszkednem akkor már ez a hozzáállás felém is. Meg valahol csalódás is volt ezt látni.