A magánytól ki lehet merülni ilyen szinten? Kifejtés lenn.

Évek óta szinte egyedül élem le mindennapjaimat. Reggel egyre nehezebb a felkelés, nem látok semmiben már több lehetőséget, nincs már mit szólnom, nem tud érdekelni semmi se, nem érzek motivációt semmi iránt. Nem tudok pihentetően aludni, nem tudom kipihenni magam semmikor se. Gondoltam már arra, hogy lehet az időjárás az oka, de még ragyogó napsütésben is ilyen kiüresedett vagyok. Minden egyes napom úgy érzem, hogy futószalagként jön és megy. Reggel kelés, munka, hazamenetel, alvás, majd mindez kezdődik előlről. Olyan, mint egy végtelen spirál, egy ördögi kör, amelyből nem lehet kitörni, mintha baromként mennék egy körbe a malomban, amely körből nem vagyok képes kitörni, viszont a végül holtra fáradok egyszer. Szinte már arra sincs energiám, hogy elsétáljak a megállóba, talán az a legtalálóbb, hogy "kisodor az élet". Reggelenként még a mosakodáshoz is valami hatalmas lelki küzdés kell, hogy képes legyek rá. Mintha valami bennem igencsak a nulla szint közelében működne, de egyszerűen nem tudom, hogy mi is lehet az, nem lelek ez irányban fogódzót, mondhatni fogalmam sincs, hogy mi romlott el bennem. Néha mintha a szívem sem bírna úgy verni, nem forog az agyam, nem jönnek úgy a szavak, nem pörögnek úgy a gondolataim, olyan érzés ez, mint amikor letakarnak egy gyertyát egy pohárral és mielőtt kialudna a lángja, de akarna égni, szeretne energiát felszabadítani, de egyszerűen már nincs ami táplálja, csak csökken, csak gyengül, csak halványodik a lángja, amivel már egy ponton túl nem lehet mit kezdeni és ha túllép e ponton, akkor onnantól egy igencsak meredek zuhanás következik be az energiaszintben, nem lehet újjáéleszteni a lángot, és leáll a működés. Olyan ez, mint amikor egy órában már az utolsó ketyegések vannak, szinte megszámláltatnak az ütések a szerkezetében, de nincs aki felhúzza, nincs aki új energiát vigyen a rendszerbe. Az én rendszerembe se lehet már vinni új energiát. Pontosabban oda nem lehet, amely az alap ketyegésem adja, nem lehet megerősíteni az ütéseit. Csak vegetálok egy alacsonyabb kapacitású állapotban, nem bírok már annyi mindent kézben tartani, néha a testem is már csak a földbe vágyik, hátha ott sz örök nyugalomban ki bírom pihenni a fáradalmaimat. Egyre gyengébbek az összeműködéseim, egyre csak gyengülnek a belső konzisztenciáim, egyre több gondolatom, cselekedetem egyre csak szét van zilálódva és ez a szétzilálódás az idő múlásával csak növekszik.