Normális, hogy néha úgy érzem, több az ellenségeskedő ember, mint aki kedves, és emiatt egyre bizalmatlanabbá, kiábrándultabbá válok?

Nem szoktam "ártani", igyekszem odafigyelő lenni másokkal, senkit sem bántok meg, miközben más engem igen. Legalábbis az ilyen eseteket nagyon számon tudom tartani, emiatt nem vagyok valami pozitív, boldog ember, de kitartó. Mondták már, hogy ne törődjek az ilyen negatív helyzetekkel, néha egyértelműen megmutatkozik egy-egy ember szándékos rossz indulata (olyanok, akiktől nem gondolnám).

Gyakran rám jön, hogy egyáltalán nem tudom, hogy állok érzelmileg a magam életében, vannak, akiket kedvelek, bár nehezen mutatom ki, de kölcsönösnek érzem. Szeretnék érzelmileg fejlődni, de közben nagyon lehúz a "negatív oldal", mintha ennek tükrében teljesen elfogadhatatlannak tűnnék, rémálomként élem meg, ami miatt mintha a jobbnak ígérkező kapcsolataimban sem bízom annyira. Sok gátlás miatt nehezen is fejezem ki magam, "félek, hogy elítélnek" jellegű problémákkal.

Te hogyan élnél meg olyan helyzetet, amikor úgy tűnik, hogy több az ellenséges, negatív vagy épp közönyös ember, mint a lelkesítő, szeretetreméltó? Inkább az tart fenn, hogy a kevés szerethető iránt mélységes jó érzéseket táplálok. Vannak zavaró hibáim, amiket próbálok összefértetni a jó dolgokkal, amikért megéri.

Nem valami normális érzés, de gyakran úgy érzem, mintha magamon kívül is sajnálnék olyan embereket, akiket a háttérben kibeszélnek valamiért, ítélkeznek rajtuk, mintha egy kapcsolat végzeteként élném meg, onnantól kezdve csak felületes (számomra) értelmetlen kapcsokról lehet beszélni, miközben talán tévedek ezzel, túl pesszimistán ítélem meg.