A magány teszi a művészt, vagy a művészet teszi a magányos embert? Szerintetek?

Jó, akkor elgyen nektek igazatok.

Akkor is azt mnodom, hogy ha arra van knéyszered, hogy még több emberhez juttasd el az üzeneted, akkor egyszerűen nem elégszel meg a közvetlen társaságodal, többre vágysz, vagyis nem elég a saját közeged.

Ez hülyeség.....Nem attól lesz valaki művész, vagy nem attól érdekli az alkotás a művészetek valakit mert magányos.

27N

Gondolkozzatok már.

Gondolkoztam és érveltem.

Te annyit mondtál hogy "ez hülyeség". Ezzel nem győztél meg.

Van egy nagyon kedves barátom, művészember. Szerinte a művészek alkoholisták, életükben szenvednek, és csak a haláluk után értékelik őket. Nos, ezért ő szenved, látványosan, és iszik mind a gödény. Ettől még jó ember, és nagyszerű művész, csak neki ez a fixa ideája.

Aztán itt vagyok én (meg egy rakatnyian még), aki társasági ember vagyok, nem vagyok alkoholista, és nem szenvedek látványosan, boldog életem van, mégis alkotok, írok. Pusztán az alkotás művészetéért.

De szerintem a kérdező arra utal, amikor a művészek úgy viselkednek, mint egy rossz sztereotípia, annyira elvontak, hogy a földi dolgok nem is kötik le őket, nem is érdeklik őket, és annyival a pórnép felett járnak, hogy a lábuk nyomát is csak alulról csókolhatjuk. Na, abban az esetben a hétköznapibb, realistább emberek el-elmaradoznak, és igen, nagy vonalakban a művészet okozta az elmagányosodást. Vagy a másik része, amikor valaki tényleg egyedül van, és csak így tudja kiadni magából az érzéseit, ez a kevésbé "jó" (lehet ilyet mondani egyáltalán? Mitől jó egy műalkotás?), mert ezt nem a tehetség, nem az alkotni vágyás szüli.

Szerintem mindkettő lehetséges, és még sok más alternatíva.

A magány teszi a művészt, azaz az elmagányosodott ember elkezd befelé figyelni, és belső értékeit kiírva/festve/zenélve/stb magából válik művésszé. Például Frida Kahlo egyik festményén kétszer jeleníti meg önmagát, saját kezét fogva, és egy ütőér is összeköti hasonmásával.

Ha az ilyen művész rátalál a belső békéjére, a magány ellenségéből szövetségesévé válik.

A művészet teszi a magányos embert, vagyis a művész minden más elé helyezi a művészetét, még az emberi kapcsolatai elé is (beleértve élettársát, családját). Például Mozart, aki zseni volt, ugyanakkor rideg őszintesége miatt sokszor közutálatnak örvendett, ez a karrierjére és családjára is rányomta a bélyegét.

De a magány és a művészet nem feltétlenül jár kéz a kézben. Bachnak például csomó gyereke volt, az ő nyüzsgésük közepette komponált.

Hogy Karinthy Cirkusz című műve alapján szóljak : Cirkusz az egész világ. Ez a művész tragédiája...

Én művészlélek vagyok, és tényleg, elég magányos, főleg ahogy telnek az évek.

Szerintem a művészettel jár a magány. De már a születésétől fogva. Mert ő más.