Miért érzek magányt, ha igazából nem szeretem az emberek társaságát?
Igazából rájöttem velem az a legnagyobb baj, hogy képtelen vagyok bárkivel kijönni, hosszabb távon képtelen vagyok elviselni bárki társaságát és nem szeretem ha nem körülöttem forog a világ. Szóval valószinüleg ezért nem keresi senki a társaságomat és ezért szakítják meg az új ismerősök is hamar a kapcsolatot. Úgy érzem elegem van mindenkiből, nincs kedvem és nem is akarok senkivel fenntartani semmilyen kapcsolatot. Az a baj, hogy eljutottam egy olyan szintre, hogy senki nem tud érdekelni.
Ennek ellenére én meg állandóan magányos vagyok, úgy érzem, hogy senki nem szeret, rossz, hogy nincsenek barátaim, akikkel programot tudnék csinálni, rossz, hogy nincs barátnőm.
És állandóan ez a kettősség emberutálat/magány dolgozik bennem, lassan már az őrület határáa kergetve. Mondjuk ha a múltamba nézek ott figyel sok csalódás az emberekben, akár ez is az oka lehet ennek?
Szerintetek?
Kicsit ismerős az érzés...hiányzik az akaraterő és elszántság. Én viszont a másik oldalon állok, engem hamar megunnak, és eltűnnek körülöttem... rossz érzés, de már túlteszem magam rajta.:) Mindig törekedem érdekesnek maradni, hol összejön, hol kevésbé.:)Elhiszem, ha sokat csalódtál, mert én is... erről jut eszembe egy tök jó mondás: Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban megszeretem a kutyámat." /Mark Twain/
Nézz előre, ez a legnehezebb...kérdezz meg egy szakembert,vagy családtagot, hátha segít.:)
nekem meg az a bajom hogy legtöbb ember felszínes
odajönni tudnak hülyülni meg ilyenek de amikor segítség kell akkor hirtelen senki se ér rá meg sz*rnak a fejemre
:(
Nem vagy egyedül!
Én ritkán érzem magam magányosnak, de néha-néha előfordul. Vannak barátaim (nem sok, de van), csak valamiért távol akarom tartani magam tőlük.. nem tudom miért, de annyira nem szeretem az embereket, hogy bármit megteszek csak ne kelljen sokáig köztük lennem. Elgondolkodom néha, hogy milyen jó lenne, ha a barátokkal elmennénk valahova bulizni egyet, de ha lehívnak a városba, akkor rögtön kitalálok valamit, hogy miért nem tudok menni. Sajnos még a saját családomhoz sem kötődök igazán, pedig hála édesanyámnak, család alapú nevelést kaptam. Mégis valamiért nem bírok sokáig emberekkel lenni.
Például középiskola befejezte után direkt nem tartottam senkivel a kapcsolatot, mert elegem lett belőlük. Az első költözésünk során is megszakítottam mindenféle kapcsolatot a régi ismerőseimmel.
Ráadásul nekem nem csak az emberek válnak unottá, hanem a helyszín is... egy helyen kb. 4-5 évet tudok élni, aztán vágyok tovább.. valahova máshová.
Magányos vagyok, mégsem bírok társaságban lenni. Engem sem nagyon érdekel már senki, ezért sokszor a tudtom nélkül megbántok másokat. A lányokkal sosem volt gondom, ragaszkodtak hozzám, de én direkt megbántottam őket, csak hogy ne legyenek velem. Durva, de zsigerekből csinálom, nem tudom, hogy miért.
... mintha a magányra születtem volna...
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!