Mit tehet egy olyan ember, aki már nem hisz magában?

Azért nem kezdek már semmibe, mert úgyis tudom, hogy nem fog sikerülni. Ilyen például a lányokkal való ismerkedés. Régebben valamennyire azért küzdöttem, törtem magam, még ha sejtettem is, hogy nem sikerül. Most már meg se mozdulok. Úgyis látom, hogy nem ragad meg rajtam a tekintetük, úgyhogy inkább nem fárasztom magam.

Azt gondolom, azért az emberben mindig van valami tűz, nem hagyja el magát. Még az olyan barátaim is, akiknek sosem volt kapcsolatuk, látom, hogy nem adják fel. Nem esnek kétségbe, bármennyire is nem megy nekik. De én más vagyok. Én sosem vállaltam fel magam. Sosem vállaltam fel a vágyaimat, a valódi érzéseimet, a valódi személyiségemet. Hagytam, hogy rám telepedjen olyan barátaim személyisége, akik nem is voltak igazából a barátaim. Hagytam, hogy cirkuszi bohóc váljon belőlem azért, hogy egy-egy barátomnak megfeleljek. Eladtam magam. Olyan lettem, amilyen nem vagyok, csak azért, hogy valakinek kedvében járjak, még akkor is, ha egyértelműen gáz volt. Aztán, mikor ezt észrevettem, elkezdtem tudatosan abbahagyni, de nem volt minek a helyébe kerülnie. Most nem tudom, milyen is vagyok. Leginkább semmilyen. Az emberek ezért kerülnek is, nem akarnak velem találkozni, mert túl unalmas vagyok így. Csak ülök itthon és órákig fekszek, néha egész nap alig eszek. Elvileg azért vagyok otthon, hogy a depressziót legyőzzem, de őszintén szólva nem hiszek benne. Magamért, valóban magamért még sose szeretett senki. Valami kialudt bennem, ami még a legsikertelenebb emberben is ott van.