Mit tehet egy olyan ember, aki már nem hisz magában?

"Nekem szenvedélyesnek tűnsz és izgalmasnak. Talán épp ezért látod kritikusnak a heyzetet ,mert a szíved érzi hogy te belevaló srác vagy. Értelmes az írásod változatosan fejezed ki még a szvrt is. Tuti helyes is vagy. Nem vagy te depressziós te egy igazi lobbanékony figura vagy. Használd értelmesre a tüzet ha nem lenne benned a szikra most nem lennél kétségbe esve. Hajrá!"

Pontosan ezt érzem. Szóról-szóra. Én se tudtam volna kifejezőbben és teljesebben leírni. Én úgy érzem, hogy tűz van bennem, hogy óriási energiám van; hogy vezető egyéniség vagyok, hogy én valójában mindenki másnál teljesebben kéne, hogy megéljem a fiatalságomat; nem elzárkóznom kéne a bulik, őrültségek elől, hanem nekem kéne legjobban tombolni. Hogy nekem kéne szerveznem a bulikat, nekem kéne a társaság központjában lennem, én kellene, hogy legyek a legnépszerűbb, legismertebb figura a közösségben. Hogy én kéne, hogy legyek a legőrültebb, legizgalmasabb egyéniség, de ugyanakkor egy felelős, megbízható és társaságkedvelő valaki is egyben. Még abban is igazad van, hogy tulajdonképpen én is úgy gondolom, hogy jóképű vagyok.

Csak hát az a baj, hogy ettől SIRALMASAN messze állok. Erről egyszerűen lecsúsztam, és ezt nem bírom megemészteni. Szánalmas kamaszkorom volt. Mondom, eladtam az egyéniségemet. Ott kezdődött, hogy általános iskola végén terrorizáltak, aztán mindenféle fura dolgaim lettek, elkezdtem kételkedni magamban, megingott a saját magamba vetett hitem. Tkp. azóta vagyok ilyen. Középsuliban összebarátkoztam pár emberrel, de csak azért kedveltek, mert felvettem a stílusukat. Miközben velünk elkülönültünk, nekem majd' megszakadt a szívem, ahogy láttam, hogy egy hozzám nagyon hasonló, de valószínűleg ilyen szarságokon túl nem esett gyerek valóra vált mindent, amit én akartam: lecsapott azokra a lányokra, akik nekem is tetszettek, és sikerült központi helyet elfoglalnia a társaságban, miközben képes volt őszintén kimutatni a gyengeségeit és érzékenységét, amiket mindenki megértett és ami miatt senki nem bántotta, mi több, tisztelte. A lányok mellesleg egyenesen odavoltak ezért a "lelkizős" típusért. Miközben én tudom, hogy MÉG ILYENEBB vagyok, de én nem mutattam ki. Pontosan a teljes ellentétét mutattam annak, aki vagyok, és úgy ismertek meg, mint egy szőrösszívű, furcsa, cinikus, kötözködő, megközelíthetetlen strébert. Nem bírtam levakarni magamról annak a gyereknek a hatását, akivel azonosultam.

Gyűlölöm magam ezért. Minden nap, minden percben átkozom és gyászolom magamat. Nem látok kiutat, túl sok mindent elb*sztam már. Olyan, mintha egy rémálomban lennék, amiből nem tudok felébredni. Újra akarom játszani a játékot, ami lehetetlen. Teljes súllyal érzem, mennyire nem azt csináltam, amit kellett volna. Sírok, amikor arra gondolok, akivé VÁLNOM KELLETT VOLNA. És az a tragikus, hogy tudom, hogy ezt már nem hozhatom vissza. Tudom, hogy azok az osztálytársaim, akik ezt a görcsös, valótlan oldalamat ismerték meg, semmit nem tudnak arról a szerethető, emberbarát, vagány srácról, aki alatta van, de sose fejlődött ki. És most csak magammal foglalkozom, és igyekszem fejlődni és kikapcsolni, és pszichológushoz járok és gyógyszert szedek, de tudom, hogy bármit teszek, sosem érhetem el azt a teljes, önfeledten belevaló állapotot, ami után sóvárgok. Túl sok károsodás érte a személyiségemet. Túl sokszor rombolták az önbizalmamat, túl sokszor voltam gyenge. Azért harcoljak nap, mint nap, hogy max. tizedannyira legyek jó, mint amennyire szeretném? Tudom, hogy ha mindent beleadok, akkor se vagyok képes megoldani 6-7 évnyi problémát, megaláztatást, magamból kifordulást, kudarcélményt, fel nem dolgozott sérelmet, amiken hónapokig rágódtam, szerelmi csalódást, konfliktushelyzetet, amiben csúnyán leszerepeltem magam és mások előtt. És egyáltalán azt az őrjítő, rettenetes állapotot, amikor minden nap vágyom arra, hogy történjen valami és NEM VÁLTOZIK SEMMI. Amikor szaladnak el előttem a hónapok, miközben látom mások életét, és képtelen vagyok megoldani a magamét. És senkitől nem kapok egy csepp elismerést vagy szeretetet se, még az állítólagos barátaimtól sem. Egy embert az éltet, ha szeretik önmagáért, de nálam ott kezdődik a dolog, hogy eleve nincs olyan, hogy "önmagam", hanem annak csak valami életképtelen árnyéka az, ami kifejlődött. És erről szól az életem évek óta, erről szólt az egész "önfeledt kamaszkorom", semmi másról.

Nem tudom, mi az, amiben reménykednem kéne. Szerintem teljesen már sose leszek olyan, amilyennek belül érzem, hogy lennem kéne. Túl sok a rossz imprinting, amik olyan korban vésődtek be, amikor a személyiségem formálódott, és amiken már nem lehet változtatni. Néha van egy-egy sikerélmény-morzsa, amikor tényleg úgy érzem, hogy önmagam vagyok, és az egész világ az enyém, de ezek nagyon ritkák, és utánuk még mélyebb depresszió jön, hiszen tudom, hogy az kéne, hogy legyen a mindennapi, normális életérzésem. Mint ahogy másoknál ez így is van. A testem lázad ez ellen a véget nem érő stressz ellen. Minden reggel gombóccal a torkomban ébredek, az ízületeim kb. tönkre vannak menve, az izmaim gyengék, mindenem ropog, a derekam, hátam rendszeresen fáj. Állandóan álmos vagyok. A kezem ráng. Beszedtem egy olyan fertőzést, amitől minden egyes önkielégítés után órákig sajog az ágyékom, és nem tudok megszabadulni tőle. Úgy érzem, olyan vagyok, mint aki az utolsókat rúgja.