A tartós magány szerintetek tönkre tehet valakit teljesen?

Igazából fogalmam sincsen mi történik velem. Az iskola óta aminek már 6 éve, tartós magányban szenvedek. Előtte is hamis barátaim voltak javarészt, de ezt talán betudhatom az én furcsa antiszociális, és akkoriban gyerekes személyiségemnek is. Lényeg hogy azóta tényleg teljesen egyedül maradtam, de tényleg zero, nuku, nyista mármint ami az emberi kapcsolatokat illeti. Kivéve persze a munkahelyeken való hülyüléseket, amikor éppen dolgoztam. De ezekből sosem lett barátság, bár van egy két kolléga (idősebbek nálam jóval), akikkel néha összefutok a városban, csevegünk egyet, ritkán (évi 1 maximum 2x) egy mozi. Család már nagyon régóta szétszakadva, apám külföldön van 18 éve, anyám pedig bár gondoskodik rólam (mos rám, nagy ritkán főz), igazából nem törődik semmivel a telefonján és a kapcsolatain kivül. Én pedig stagnálok egy ideje már, kiment belőlem attól tartok minden vágy, minden motiváció. Már nem érdekel semmi, teszek a világra. Eljárok dolgozni, majd alszok, bekapcsolom a gépet és böngészgetek. Semmi hasznosat nem csinálok, és talán nem tudnék, nem is akarok már. Megrémit hogy már nem tudok megélni dolgokat, minden olyan közömbös lett. Semmi sem köt le, semmi sem érdekel, minden amit teszek az kényszeredett általában. Régen nem ilyen voltam, tudom. Jártam helyekre, akartam is, szerettem is. De mintha minden kiment volna belőlem, és egyre jobban. Fogalmam sincs hogy mi értelme ennek az egésznek, mármint az "életemnek". Célok nélkül teljesen tönkre megyek előbb utóbb, talán már meg is történt. Pszichiáterben nem bizom, hatalmas a váró lista, próbálgattam már régebben jó párat. Egyhez el is mentem, jött az hogy kellene önnek egy másik munkahely. Megtörtént, nos azóta sem jobb. Mivel már adott az állapotom, a rákos sem gyógyul meg, mert kiviszed a pincéből a napfényre. Az új munkahelyen is vannak rossz emberek, ugyanúgy van stressz, kellemetlen helyzetek, hajsza az idővel. Hiába az új környezet, hiába a jobb fizetés is. Hiába küzdöm le a napokat, heteket, mert nem tudom meddig birom még ezt szuflával. Az én depressziómmal, céltalan sodródásommal egy hét is kinszenvedés. Kiszeretnék ebből jutni (de már nem tudom meddig), és úgy érzem fogy az időm.