Hogyha idős korotokra teljesen egyedül maradnátok, nem akarnátok végezni magatokkal?

Írnék egy végrendeletet, hogy mi legyen az ingatlan és ingóságaimmal, ha meghalok.

Aztán élvezném az életet, az ember tud tenni az ellen hogy ne legyen egyedül. Idősen is. Egy rokonom 82 éves nénike ide-oda utazgat a világban, a testvéreivel évek óta nem beszél, a fiával és unokájával csak ritkán évente kb egyszer, velem kb havonta és ennyi, senki más rokonával egyáltalán nem. De van egy csomó barátja, a 3. Férjét fogyasztja, mindig zajlik körülötte az élet, rengeteg pletykája van. A régi barátai közül egy sincs már meg neki, újakat alakított ki mikor egyedül maradt. Szerintem én is hasonlóan csinálnám.

Tény, hogy még több évtizedre vagyok az idős kortól, de saját magamat ismerve egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy teljesen egyedül maradjak. A családi dolgokat nyilván nem tudom befolyásolni, de barátaim mindig voltak - így feltételezem, mindig lesznek is.

Persze, vannak barátságok amik megszakadnak, de jön helyettük új.

Ha mégis azt venném észre, hogy totál egyedül vagyok, akkor azt csak ideiglenes állapotnak tudnám elképzelni, és ez esetben keresnék új társaságot. Jó kiindulási alap ebben a hobbi. De vannak nyugdíjas klubok is.

Nem tudom.

Alapvetően egyáltalán nincsenek szuicid hajlamaim, jól vagyok, szeretem az életet. De ki tudja "mi lenne, ha"... Egy időskorú távoli rokonunk most pont ebben a helyzetben van. Világ életében egy nagyon kedves, barátságos, segítőkész nő volt (nagymamám testvére, húga), teli humorral és életszeretettel. Egyedül maradt. Meghalt a gyereke is, unokája így nem született, aztán 10-12 éve a férje is. Senkije nem maradt a világon, csak távolabbi rokonok, ők is mind messze tőle. A szomszédjában fiatalok laknak, akik sosincsenek otthon, dolgozni járnak, de ha haza is mennek estére, akkor is a saját életüket élik, nem a nagyanyám testvérével törődnek - érthető módon. A faluba már nem igazán tud bejárni emberek közé, társaságba, mert nehezen mozog. Elköltözni nem akar, nyugdíjas otthonba nem szívesen menne (az se olcsó mulatság egyébként, nem mindenki teheti meg); azt mondja "öreg fát már nem lehet átültetni". "Ez az én házam, ez az én kertem, ez az én kutyám, ez az én padom a házam előtt, nincs más semmim, csak ez. Most adjam fel ezt is egy kis aprócska, 10 m2-es szobáért az otthonban, idegen emberek között?"

Egész nap nincs kihez szólnia. Sosincs kihez szólnia. Már nagyon nehezen viseli lelkileg, sokat panaszkodik, hogy már nem bírja egyedül és "el akar menni" erről a világról. A szívünk szakad meg érte, amikor nagy ritkán találkozunk vele, mert látjuk, hogy szenved és tehetetlenek vagyunk. Hiába vennénk magunkhoz, nem érezné jól magát máshol, idegen környezetben. Fél évig se bírná. Ennyi idősen már nehezen alkalmazkodik az ember. És nagyon-nagyon sok időskorú embert érint ma Magyarországon az elmagányosodás, több százezer özvegy nőt és férfit.

Kívülállóként nagyon könnyű azt mondanom, hogy én biztos feltalálnám magam ilyen helyzetben, társaságot keresnék magam köré, utazgatnék, nyugdíjasok közé járnék stb. de a való életben ez sokkal nehezebb, mint amilyennek a felszínen látszik. Amíg még egészség van, és mozgásképes az illető, addig még talán van is némi esély arra, hogy társaságba járjon, ismerkedjen, barátkozzon az illető. De amikor már nehezen mozdul ki a házból valaki, akkor nagyon beszűkülnek a lehetőségek. Tudom, hogy hozzáállás, felfogás kérdése is, de aki régebbi típusú, hagyományosabb, földhözragadtabb, "öregesebb" gondolkodású, annak nagyon nehéz javítania a kilátásain és az életkörülményein. Sokkal kevesebben vannak a fiatalosabban, rugalmasabban gondolkodó, könnyebben alkalmazkodó idősek.

Nem tudom most megítélni ennyi idősen, hogy hogy reagálnék vagy hogy hogy fogok majd reagálni 30 év múlva az élet kihívásaira. Lehet, hogy most azt gondolom, hogy tök lazán, én nem leszek besavanyodott, életunt öregember, aztán meg majd amikor elérem azt a kort, akkor meg majd kiderül, hogy mi a valóság. Lehet, hogy minden elképzelésem ellenére én is tök nehezen tudok majd alkalmazkodni és én is arra a sorsra kerülök, mint amire az idősek többsége. Ez annyira kiszámíthatatlan. Ezt nem lehet előre eldönteni, eltervezni. Jó, az időskorúak otthonába való költözést el lehet tervezni előre, de az se garancia arra, hogy ott majd jól fogja magát érezni az ember. Erre nincsenek előre kalkulálható tervek. Vagy ha vannak is elképzeléseink, azok vagy beválnak vagy nem. Annyi minden történhet az ember életében addig, ami mind hatással van a lelkivilágunkra, közérzetünkre, mentális állapotunkra (pl. családi kapcsolatok alakulása, egészségi állapotunk, környezetünkben élők, házunkhoz-lakhelyünkhöz háziállatainkhoz fűződő viszonyaink, az emlékekhez való kötődés stb.), hogy nem tudjuk előre megtervezni és kiszámítani, hogy milyen lesz a nyugdíjas életünk, mennyire fogunk elmagányosodni, mennyire leszünk depressziósak vagy épp ellenkezőleg, vígan és vidáman éljük majd le az életünk hátralevő részét. Csak reménykedhetünk abban, hogy nem lesz nagyon rossz az utolsó fejezet az életünkben. De addig is minden tőlünk telhetőt meg kell tenni, amíg van erőnk, hogy vidám és élhető legyen az utolsó életszakasz is.

Biztos, hogy nem! Utálom az embereket, kicsit sem hiányoznának.

Az más kérdés lenne, ha gyógyíthatatlan beteg lennék v. nagy fájdalmaim lennének. Akkor tuti a halált választanám, akármennyien is lennének körülöttem.

Ha a férjemet veszíteném el, akkor sanszos, hogy kinyírnám magam. Nem azért, mert az egyedülléttől félek, hanem mert nélküle nem akarnék élni.

Egy agyonpelenkázott idős ember, halálosan fekvő beteg stb. hogy tudná magát kinyírni?? Mikor még annyi ereje sincs, hogy vizet igyon...

Lehet hogy egy halálos beteg gondolt erre, de még reménykedett a gyógyulásban, de közben fokozatosan leromlott az állapota és már elkésett a kinyírással, mert addigra nem lett ereje, lehetősége.