Miként lehet megszokni, hogy 18 év házasság után egyedül él az ember, se barátok, se rokonok, akikkel összejárna, ráadásul itthon dolgozom?

Nem megszokni kell, hanem nyitni az emberek felé.

Ezt meg csak úgy lehet, ha pl. sportolsz vagy keresel magadnak valamilyen hobbit ahol több ember van.

Lehet túracsoportokhoz csatlakozni, úszni, kajakozni, futni, boxolni stb. járni, vagy veszel egy kutyát amit minden nap sétáltatsz......

Bármit lehet ami neked szimpatikus.

Így tudsz új embereket megismerni. Bár van akinek a neten keresztül is megy.

A legtöbb elvált embernek egyébként az a baja, hogy a megszokásaiknak éltek 10-30 évig, és nem tudnak rugalmasan alkalmazkodni az új helyzethez. Gyakorlatilag kapcsolatfüggővé válnak, mert azt szokják meg hogy mindig van mellettük valaki (akinek nem inge...).

Jól hangzik, nekem is ilyeneket mondtak. Elmentem kirándulni idegenekkel, akik idegenek is maradtak. Beszélgettem, jól éreztem magam, de a nők pasikat, a férfiak nőket keresnek ilyen programokon. Barátkozni nem ott akarnak! Legfeljebb ismerősök lesznek, akik a következő kirándulásnál már nem totál idegenek. Olyanok akár a munkakapcsolatok, felületesen ismernek, de itt megálnak, még azok is, akik szimpatizálnak. A munkahelyi ismerősök is jönnek, mennek. Az elmúlt 20 évben megismert munkatársak többsége pár szónál többet nem vált az emberrel. Van egy tucat, akikkel lehet beszélgetni, de velük is inkább semleges dolgokról, a magánéletről minimálisan. Egy barátot szerezzem, akivel valóban megismertük egymás életét, családját. Akivel közös programokat is lehet szervezni. Vele is voltam kiránduló csoportban, még külföldön is jártunk, de az ott megismert emberekből legfeljebb facebook ismerősök lettek páran.

Nők: velük neten minimálisan tudok ismerkedni, nemigen működőképesek a párkereső oldalak. (a legtöbb csak pénzlehúzás) Személyesen hétköznapi szituációkban még könnyebben megy, a szervezett pl. kirándulócsoportokban valahogy nem megy. Ott érdekesek a nők elvárásai, de viselkedésük is!

40 feletti nők ismerkedésnél rázúdítják az emberre a gondjaikat, a válásukat, a napi gondjaikkal, a gyerekük gondjaival, és az exüket szidják, stb.. majd jönnek az irreális elvárásaikkal. Egy valami nem jut eszükbe, akivel beszélnek szintén férfi, akinek férfias elképzelései vannak, férfias vágyai, ne traktáljanak olyan témákkal, melyeket a barátnőikkel kéne megbeszélniük. Elvált férfi nem erre vágyik, hiszen éppen ilyen viszonyból menekült a válással!

52 évesen a fiatal nőknek nem én kellek, nem is bírnám tartani velük a lépést. Persze, próbáltam, kellemes volt, de tartósra nem sikerült (eddig). Ami érdekes, van a harmadik kategória, az idősebb nők, nekik bezzeg bejövök. Nemrég pl. az SZTK-ban, vagyis körzeti rendelőben 3 órát kellett várni a bejutásra, mert nem akart működni a számítógépes rendszer. Vagy tucatnyi 60 feletti nő csorgatta a nyálát utánam és csüngtek szavaimon. ;-)

A lényeg, nagyban függ, hány évesen válik el valaki! 45-50 felett szinte garantált a magány. Próbálkozik az ember, eljár, beszélget, nyitott az ismerkedésre, majd hazamegy és továbbra is egyedül van a négy fal között. Legfeljebb a kutya várja haza. Mellesleg, sokat javít a magány érzésén, ha legalább egy állathoz lehet szólni, el lehet menni vele sétálni.

A napi mókuskerék nagyon szürkévé teszi az életet!

#3:

Sok múlik azon hogy te milyen személyiségű vagy. Ha neked nagyon nagy igényed van a társaságra, akkor érezheted magad magányosnak még társ mellett is (ha nem megfelelő a társad).

Én már közel az 50-hez nem is nagyon szeretnék egy másik ember elvárásainak megfelelni. Mert valahol arról is szól egy párkapcsolat, hogy kisebb dolgokban igazodni kell a másikhoz. Tudom én vagyok a lusta, de én olyan személyiségű vagyok, hogy nem gond ha egyedül vagyok.

Nekem ebből a szempontból az anyagi oldala százszor nehezebb (nincs saját lakásom, de gyerekeim sincsenek, amúgy sem lenne kire hagyni a vagyont).

Egyedül jóval nehezebb megélni mint párban. Úgyhogy az anyagi rész nekem sokkal nagyobb baj, mint az hogy egyedül magányosnak érezném magam. Igaz én ezt szoktam meg, sosem voltam házas (szándékosan nem).

Nagyban függ attól hogy ezt ki hogy éli meg, hogy mihez szokott hozzá.

Mérlegeli az ember az előnyöket, hátrányokat és attól függően vág bele a társkeresésbe. Már aki egyáltalán belevág.

Majd mond el mire jutottál..

Èn 12èv után jutottam hasonló döntèsre. Olyan mintha 12èvig le lettem volna szedálva ès egy buborèkvilágba èltem volna. Szürreál!

Egyèbkènt hovávalósi vagy?