Hogyan lehet túlélni egy borzasztó nagy szégyenérzetet?

Egyszer nagyon eláztam, a barátaim vittek haza a szüleimhez. Az éjszaka közepén fel kellett kelniük, pizsamában jöttek ki értem a kapuba, hogy bevigyenek. Annyira bevoltam, hogy szinte húzniuk kellett, a lábamon se tudtam megállni.

Nem is a saját szégyenem okozta a legnagyobb szenvedést (mely ugyan szintén nem volt csekély, és viselnem kellett mind az ismerőseim, mind a szüleim előtt), hanem az a szégyen, amit a szüleimnek okoztam, hogy így kellett fogadniuk a fiukat mások kezéből. Ráadásul egyáltalán nem jellemző rám (- eléggé magam alatt voltam akkoriban, és rövidet is ittam), sem a szüleim, sem mások nem ilyennek ismertek. Szörnyű érzés volt, és nagyon sokáig fájt utána. Kevés dolog van, amire egyértelműen rá tudnám mondani, hogy bárcsak ne történt volna meg velem - ez határozottan ilyen volt!

A többiek jól mondják: az idő nagy barátod ilyenkor! A fájdalom enyhül, kopik. Simán lehet, hogy később már csak jót nevetsz rajta, vagy megmosolygod.

Ha megbántottál valakit akkor, kérj tőle bocsánatot - az is segíteni fog. Én is azt tettem a szüleimmel: bocsánatot kértem, és azóta próbálom sokkal jobban szeretni őket: elnézőbb vagyok velük, amiben csak tudok, segítek nekik. Ha esetleg megemlítik (bár megbocsátottak, egyáltalán nem neheztelnek), nem haragszom érte, türelmesen elviselem, mert tudom, hogy ennyi igazán kijár nekem azért a szégyenért, amit régebben nekik okoztam.

Ezzel együtt nem szabad leragadni az önostorozásnál, nem szabad öngyűlöletbe fordulni! Az említett "vezeklésekkel", jóvátételekkel én túlléptem a dolgon: az ember esendő, igen, hibázunk, de magunknak is meg kell bocsátani! Végső soron, talán még jobb ember is lettem tőle, mert tudom, mennyivel jobban kell vigyázni bizonyos dolgokra, mennyivel felelősségteljesebbnek kell lenni. Tanultam belőle, és egy idő után magam mögött hagytam. Nem szabad a múltban élni, tovább kell lépni, a szomorúságot elhagyni: hibáztál, kész, nem tragédia. Tanultál belőle, a jövő pedig szebb lesz! :)