Egyedül én gondolkodom így?

Magányos vagyok, nincsenek barátaim. Nem találok.

Nem vagyok kiemelkedő semmilyen tekintetben, ezért úgy érzem, hogy kb. mindenki lenéz, és a szüleim is csalódottak (pedig ők sem kiemelkedőek, nem magasan képzettek és/vagy gazdagok, nem kimondottan sikeresek, kinézetre is tök átlagosak - nem tudom, mire fel várnák el).

Enyhén átlag alatti kinézetű 27 éves nő vagyok, lelkileg gyenge vagyok, és szellemileg sem vagyok a topon. Jövő januárban nagy nehezen végre sikerülni fog megszereznem az alapszakos diplomát (3 helyett 5,5 év alatt). Mesterképzésről, doktori fokozatról ezért az esetemben szó sem lehet (aki egy alapdiplomával megszenved, annak szerintem nem való, mert azzal is meg fog szenvedni, és mikor lesz pályakezdő?!). Én magam nem is vágyom ezekre, nem is látnám értelmét. Nem szeretnék laborvezető, kutató vagy egyetemi tanár lenni. Ahová el szeretnék helyezkedni, oda a BSc diploma is elég (laboratóriumi asszisztens). Legfeljebb még egy vagy kettő OKJ-s képzést végeznék hozzá, ha szükséges. Ez is még idő lenne, de ezek mindenképpen könnyebbek lennének és jobban illeszkednének a képességeimhez, mint egy mesterképzés és doktori iskola.

Nem tehetek róla, hogy nem születtem se szépnek, se okosnak.

Nekem nincsenek elvárásaim mások felé, csak az, hogy az illető ne legyen seggfej, ne nézzen le senkit (valóban nyomós ok nélkül - pl. egy erőszaktevő vagy gyilkos megérdemli), és esetleg segítsen is a bajban lévőkön.

Felőlem madárijesztő kinézetű és/vagy ápolatlan és/vagy kimondottan buta és/vagy takarító, árufeltöltő, stb. és/vagy nyolc általánost végzett is lehet a barátom. Én vagyok egyedül azzal, hogy emiatt nem vetek meg senkit?