25 évesen nem dolgoztam, a lelkem romokban. Hogy álljak talpra?

Köszönöm Neked, aki elolvasod.

25 éves nő vagyok. Kiskoromban anyukám alkoholista volt. Ellopta a cuccaimat, pénzt csinált belőlük. Nekem folyton hazudozott. Este bekapcsolva hagyta a horrort mikor 8-9 éves voltam, nem főzött rám, nem takarított. Ennek az eredménye az lett, hogy 14 évesen pánikbeteg lettem annyira, hogy nyolcadikos koromban minden reggel hánytam első óra előtt, gimnáziumból nem tudtam haza járni egyedül, kísérni kellett. 2 hét alatt 8 kilót fogytam. Nem mertem emberekkel beszélni, tömegközlekedni. Kértem a tanárokat, hogy had ne feleljek, inkább írok dolgozatot.

Leérettségiztem, és 3 évet itthon töltöttem, annyira rosszul voltam lelkileg(nem csináltam semmit). Tudom, nemmentség, de sokszor azt hittem, megbolondulok, pszichológushoz, pszichiáterhez jártam, mert reggeltől estig pánik érzésem volt, kb. enni meg inni bírtam. Aztán szerencsére megszabadultam anyámtól. Apám végig mellettem volt meg a párja, segítettek, a párjával napi 1 órát telefonáltam.

Eközben 2 romboló kapcsolatba menekültem. Mindkettő megcsalt engem. A lényeg. hogy 3 év otthonlét után elmentem egyetemre, ahol rendbe tettem az életemet. Leküzdöttem a pánikot, kitűnő eredményeim lettek, prezentáltam, a tanárok imádtak, lett baráti köröm. Egyszóval helyre hoztam az életemet. Eközben volt egy beteg 90 év feletti nagymamám, aki mindennapos ellátásra szorult, reggelit, ebédet, vacsorát elé kellett tenni. A testvéreim nem segítettek, Apával és a párjával csináltuk. Volt, hogy otthon voltak tesóim, és nem segítettek, egyedül vittem NAgyit kórházba, mentőt hívtam, stb. Sajnos elhúnyt.

Azonban ezzel nincs vége. Most, hogy bejött a Covid, itthon kellett tanulnom. Azt tudni kell, hogy most Apámmal és a bátyámmal élek együtt, aki pedig mentálisan beteg. Abból áll a napom, hogy ebédet főzök, takarítok, vacsorát készítek, mosogatok. Apám elé teszem a vacsorát, bátyám, mivel mentálisan beteg, folyton jön hozzám és hülyeségeket kérdez. A másik testvérem is mentálisan beteg, de ő nem él velünk.

Szeptemberben megyek mesterre, kollégiumba. Mellette akarok majd dolgozni. De kilátástalannak látom az életemet. Nem volt eddig sem könnyű, de úgy érzem, hogy mostanra elfogyott minden energiám. Ismét félek kimenni az utcára. Barátnőim augusztusban jönnek Pestre, akkor tudok velük lenni.

Elbizonytalanodtam mindent illetően. Hogy menjek-e mesterre, ne menjek-e ki külföldre. A randik sem sikerülnek, pedig szép lány vagyok, de érzik rajtam, hogy lelkileg kivagyok. Szép és intelligens vagyok, csinosan járok, sminkelek, tehát külsőre nem látszik, de amint beszélgetek pasikkal, teljes káosz.

Igazából tudom, hogy ezt Önerőből lehet megoldani, és nem is tudom, milyen tanácsot várok, de muszáj volt kiírnom magamból a történetemet. Köszönöm, aki elolvassa, és esetleg hozzá fűz egy-két dolgot. Hideg, meleg, bármi jöhet.

Nyilván nem mindent írtam le, meg nem mindent a teljes részletesség erejével, de ezek voltak a fő mozzanatok.