Miért panaszkodnak sokan a magány miatt, ha nem fogadják el a segítséget?

Nekem még nem ajánlottad fel, lévén nem szoktam sűrűn magány témájú kérdésekre válaszolni, sem panaszkodni, pedig az életem szerves része a magány. Amiért pedig személy szerint nem fogadnám el, mert nem lesz tőle jobb. Elvagyok a gép előtt, eltöltöm az időm, sosem hiányzott az online társaság, az, hogy valakivel beszélgethessek, vagy egy beszélgetős csoport aktív tagja legyek. Nekem az online beszélgetés nem a lételemem, nekem a személyes időtöltés hiányzik. Hiába beszélgetek napokig valakivel írásban, abból közös programok és élmények nem lesznek, nincs mire visszaemlékezni, ugyanúgy magányos maradok, amint elköszönünk egymástól. Ez az, amiért sosem szoktam válaszolni a csatlakozz x csoporthoz, meg a volna kedved beszélgetni üzenetekre. Ha válaszolok is egy "volna kedve valakinek beszélgetni?" kérdésre, "nem" a válaszom.

Ahogy észrevettem sokan panaszkodni járnak, illetve megelégszenek néhány szóval, aztán eltűnnek. "Régimódian" személyesen ismerkedni már semelyik magányos ember sem akart már korábban sem, amikor még a koronavírusról még Kína sem hallott.

Nem szoktam, itt egyszerűen az idézett szövegről egy szekta jutott eszembe. Meg arról is, hogy nem válaszoltál, hogy konkrétan segítséget kértek, vagy csak panaszkodtak? Mert nem mindenkinek kell segítség, aki panaszkodik, van, aki csak azt szeretné, hogy meghallgassák, és már megkönnyebbül. Te meg már készíted elő a nagy találkozásokat.

Amúgy a szekták jellemzője a minél előbbi személyes találkozó, és a magányos emberek becserkészése.

Én egyszer magányosként örömmel vettem egy ilyen itteni megkeresést. Több üzenet után, nagyon félve találkoztam élőben a segítőmmel. Kiderült, hogy egy szektába kéne belépnem és oda pénzt adományozni. Vagy ha most nincs, akkor majd ha öröklök vagy ilyesmi majd akkor ráérek adni.

Azóta ha írok is ki kérdést, nem válaszolok a segítő privát üzenetekre inkább.