Neked mi az oka, hogy nem mész emberek közé? Több lenn

Nincsenek szociális készségeim. Ahány emberhez eddig "szerencsém" volt, kicsi koromtól kezdve bántott engem, és bánt a mai napig, ideértve azokat is, akik akkor a legnagyobb felelősséggel tartoztak értem.

Romokban hever az életem, nincs semmilyen jövőképem, és senkire se számíthatok, nincs, aki segíthetne, vagy akár csak érzelmileg támogatna.

Nem is csodálom, mert nem érdemlem meg azt, hogy akár csak emberszámba vegyenek. Hülye vagyok, nem értek semmihez, tehetségtelen vagyok, ronda vagyok, és folyamatosan megbántok másokat.

Iszonyatosan irigylem a legtöbb embert, akinek legalább egyetlen egy szerethető tulajdonsága van, vagy legalább is megérdemli azt, hogy emberszámba vegyék.

Megfelelési kényszerem van.

Ha egyedül vagyok, csak magamnak kell megfelelnem, tehát egyedül jobban érzem magam a bőrömben.

Egyértelműen visszavezethető fiatalabb koromra. Az egyik szülőm, alkoholista, majd börtönviselt lett. Ezután, az általános iskolai korszakomban történt egy nagy költözés, konkrétan egy másik országot átívelő szinten.

Sokat cinkeltek, és bántottak szóban az új iskolatársaim a származásom miatt, nem tudtam ezzel mit kezdeni. Nem volt kihez forduljak sem, a családban sem vette észre senki, nem kérdezték sosem, hogy minden rendben, nem erőltették, és nem vették a fáradságot. Plusz ugye elvesztettem minden ismerőst, és barátot magam mellől, így ők sem voltak ott. Telt az idő, jött a középiskola. Addigra már nagyon befordultam, velük már meg se próbáltam barátkozni. Ők vissza gondolva, annyira nem voltak vészesek, de a viselkedésemből, és a már kialakult jellememből fakadóan, nem is erőltették, hogy közeledjenek. Érthető. Szóval az is eltelt, elég keservesen, minden nap idegesen, de eltelt. Folytassam? Ebből már lehet sejteni, hogy a munkahelyeken sem volt túl rózsás a helyzet. Az ember azt hinné, hogy a felnőttek, már felnőttek, nem viselkedhetnek rosszindulatúan, ostobán, és gyerekesen. Óóóóóó, dehogy. :D

Szóval ki is alakult egy alapvető erős távolságtartás, rögtöni előítélet, és félelem az emberekkel szemben. Ami a mai napig tart sajnos, és nagyban meghatározza az életemet negatív irányban. Normál esetben ugye az ember meg tud ezekkel birkózni, mert vannak dolgok amik ellensúlyozzák. Rossz esetben ez az egyensúly felborul. Ráadásul iszonyatosan gyengének érzem magam, hogy változtassak rajta, a depresszió nyilván egy nagy lapáttal rátesz. Ez nem kifogás csak szilárd tény. Mert tudom, hogy csak én tudok rajta változtatni, senki más.

Pont nemrég hagytam ott a munkahelyem, gondoltam szusszanok, és keresek valami mást, mielőtt újra fejest ugrok a stressz tengerbe.

Mondanom se kell felfordul a gyomrom, ha belegondolok, hogy mi lesz a következő. Egész nap ezen rágom magam. És sajnos nem túl produktívan telnek a mindennapjaim. Ott vagyok, hogy rendben, nem érdekel senki. És ráfekszem az anyagiakra. Eredményképpen, tőzsdefüggő lettem. Mert van időm rá. Ami annyiban merül ki, hogy a megtakarításommal hazárdírozok. Nincs családom, barátnőm, feleségem, és gyerekeim, nem gátol meg semmi. De ezeknek a hiánya, és a saját lakás gondolata, a jövőképem, olyan nyomást okoz bennem amit egyre nehezebb elviselnem.

Bocsánat kicsit elkalandoztam az eredeti tárgytól. Nemtom ,így a fentiekből szűrjetek le valamit, és gratula ha végig olvastátok. ;)

Nem bírom az embereket, és utálom ha lesnek. Sokszor van ha mondjuk megyek az utcán, vagy beülök valahova, feltűnően lesnek a vén faxxok.

Utálom, amikor bámulnak mint a birkák.