Ti hogy vagytok képesek panelban lakni?

Meg tudlak érteni, hogy a tanya után pokolnak tűnik a panel. Mert én is egy falu széli szomszédmentes házban nőttem fel, majd vettem egy panelt is. Szerencsére bármikor visszaköltözhetnék a kiüresedett szülői házba.

Volt úgy hogy keményen lecsesztem a viselkedésre is képtelen szomszédokat. Például amikor úgy közlekedtek a lépcsőházban, hogy tele torokkal rikácsolták hogyan fürödtek együtt a kutyájukkal. Vagy amikor a csikket a főbejárat előtt dobja el a földön. Vagy amikor a saját lépcsőházában összefirkálja a korlátot. Nem semmi hogy milyen emberek vannak. Ezt nem a szegénység okozza.

Én faluban nőttem fel, fél éve költöztem panelba és imádom.

Én szinte sosem hallom egyik szomszédot sem, úgy kell fülelni a lakásban, ha akarsz valamit hallani, pedig vannak mellettünk, alattunk és felettünk is.

Az egyetlen zaj, amit lehet hallani, az a fúrás, de az is ritka.

Aki panelba születik, annak természetessé válik - nyilván irritálóak az idegesítő, áthallatszó szomszédok, de egyszerűen ugyanúgy megszokja az ember, mint a faluhelyen születettek a kutyaugatást.

A lakótársaid nem a panel miatt idegesítőek, hanem mert rossz embereket fogtál ki, sajnos ezzel nem lehet mit kezdeni (max. hogy kipaterolod őket ha lehet, és keresel mást, hátha legközelebb jobb szerencséd lesz). A környék meg szintén sokat számít, én életem első 27 évét panelban töltöttem, de aránylag csendesebb környezetben, főutaktól messzebb volt vidéki városban, én a BP belvárosi "körgangos" házban tudtam megőrülni a forgalom zajától (szerencsére laknom nem kellett ott, de gondolom megszoktam volna egy idő után).

Mondjuk hozzáteszem, most is városban, lakásban élek, de sokkal csendesebb (panelból van, de nem paneltömb, elég fura kialakítású lakópark), imádom a csöndet és a nyugit, hogy nem hallatszanak át a szomszédok, imádom, hogy sokkal nagyobb a lakás, már nem mennék vissza panelba én se. De amíg ott laktam, elvoltam vele.

Egy ideig még biztos kínszenvedés lesz, de egy idő után kényszerűségből megszokod majd te is, mert megnő az ingerküszöböd. Megszeretni viszont aligha fogod.

Én fél életemet panelben töltöttem, utána kertes házban. Vidéki kis városban nőttem fel, utána 3 évet Budapesten éltem. Laktam nagy családdal, lakótársakkal, szobatársakkal.

Csak azt akarom ezzel mondani, hogy megtanultam, hogy minden csak megszokás kérdése. Hihetetlen, hogy az ember tényleg mennyire tud alkalmazkodni a környezetéhez, ha akar.

Ha meg még sem bírod, változtass. Új lakótársak, költözés, akármi.

Meg lehet szokni, ha akarod, vagy ha rá vagy kényszerítve.

Édesanyám pici faluból nemhogy panelba, de koleszba, 10 ágyas(!) szobába került Szegeden egyetem alatt. A város akkor még egyetlen villamosvonala konkrétan az ablakuk alatt volt, közvetlen közelükben egy megállóval - és nem ám a mai Pesa villamosokról, zajcsillapított sínekről beszélek. Az ajtónyitás pl felért egy ágyúlövéssel, ahogy kivágódott.

Egy hétig alig aludt, aztán már észre sem vette.

Nagyapám 1946-ban került Pestre 15 évesen ipari tanulóként Kecskemétről. Ekkor ÓRIÁSI különbség volt még Pest és vidék között. Nagyapám 15 év alatt alig látott szilárd burkolatú utat, Pesten meg körutak autókkal, villamosok, buszok, kisföldalatti várta. Le volt döbbenve, hogyan bújhatott bele egy ember egy pici dobozba és miért beszél belőle - mert életében nem látott még rádiókészüléket. Gondolhatod, mekkora változás volt ez. Beletelt pár hónapba, de megszokta, sőt tizenéves korának végére már nagyon is belejött a pesti életbe :)

Te is meg fogod szokni, hidd el :)

Ezek szerint otthon ti kastélyban éltetek (ha szerinted 200 ember elfér egy család helyén).

Akkor elhiszem, hogy nehéz megszokni, hogy ilyen közel van a többi lakó. Adj még neki pár hetet, hátha sikerül. Ha nem, akkor nincs más hátra, valahogy meg kell oldanod a bejárást, csak akkor elég magányos leszel egyetemi éveid alatt :(