Hogyan lehetne leszokni a beteges spórolásról?

A családom elég hamar elintézte, hogy utcára kerüljünk, még 18 se voltam. Azóta már több, mint 10 év eltelt, kezdetben logikus döntésnek tűnt az extrém spórolás, de az utóbbi időben egyre inkább megnehezíti az életemet és lassan már az öngyilkosság határán vagyok.

Igazából relatív, hogy mennyire stabil egy embernek az anyagi helyzete, de az én esetemben egyedülálló, független ember vagyok így nem kell senkire költenem önmagamon kívül. Ugyanakkor senkim nincs akire számíthatok, ha nem tudok kifizetni egy albérletet a mindenkori piaci áron (ami egy kicsit elszállt és még közel sincs vége), akkor marad a hajléktalanság. Senki nem fog befogadni.

Több hónapig meg tudnék élni a megtakarításaimból, de ez a félelem annyira erős bennem, hogy lassan már kukázásra vetemedek, mert annyira nem akarok költeni semmire.

És az életkorom előrehaladtával is csak egyre rosszabb, mert mindig eszembe jut, hogy évről-évre gazdagodik a világ, egyre magasabb az átlagvagyon (jelenleg 63100 amerikai dollár jut egy emberre és ebben az afrikaiak is benne vannak) aminek sajnos még a felével sem rendelkezem, és attól még mindig csak átlagosnak vagyok mondható. Ami nagyon is sebezhetőnek számít, jön egy újabb válság, elapad a bevételem és vége mindennek...

Az a baj, hogy semmilyen pszichológus nem tudott rajtam ebben segíteni, mert tényszerű, racionális érvek szólnak amellett, hogy pénzből sosem elég. Főleg ha ilyen kevés van, ami még a világátlagot sem éri el (egy olyan országban, amitől az összes többi 80% szegényebb).

És az egyetlen ellenérv, hogy ez a beteges spórolás már tönkreteszi az életemet. De ha szórnám a pénzt és hirtelen jönne valami váratlan, sosem bocsátanám meg magamnak, hogy amiatt nincs elég tartalékom, mert elköltöttem.