Miért ilyen gyakori, mindennapos dolog a "depresszió"?

Azt, hogy az ilyen divat majmokat szívem szerint agyhelyen csapkodnám, mert miattuk a valódi betegeket nem veszik komolyan, sokszor még ők maguk se veszik komolyan saját magukat, és még beszélni se mernek, mert megbillogozzák őket, hogy ők is csak divatolnak, vagy nincs semmi bajuk, csak lehangoltak.

Én ebbe a kategóriába esek. Még magamat se veszem elég komolyan, hiába van róla papírom 10+ év alatt 4 különböző orvostól, és akartak a zártra vinni öngyilkossági gondolatok miatt. Nem szoktam bevallani se senkinek, inkább igyekszem viccesnek és vidámnak, lazának tűnni. Aztán nem érti a környezetem, miért van időnként (akár hetekig is) nagyon rossz hangulatom. Nem szomorúnak látnak, viszont hanem morcosnak, úgyhogy mindenki csak elkerül, de a kutya nem kérdi őszintén, hogy mi a baj.

Véleményem szerint az ál depisek is bőven tehetnek arról, hogy mára ennyire elfordulunk egymástól, mert mindenki unja a panaszkodást. (mondjuk én nem is feltétlen panaszkodni akarnék másoknak, elég lenne bőven az is, ha simán csak szavak nélkül nyújtana vigaszt egy-egy ember, amikor mélyre hullok épp.. De ez csak én vagyok)

Figy, ha itt leírom a véleményemet, akkor azzal csak annyit érek el hogy jól lepontozol, mert egyértelmű hogy nem fog egybeesni a tieddel.

Ha már egyetemen vagy, akkor feltehetőleg tudsz legalább egy világnyelvet, valszeg angolul.

Na, ha ez megvan, akkor szépen elemezd ezt:

[link]

A magyar is jól leírja, csak fele ilyen részletesen, és kevesebb infóval.

Ott össze van gyűjtve az is, hogy mekkora a társadalmi gyakorisága.

Én meg pont ezt a fajta mentalitást látom baromi károsnak, hogy lenézzük egymás problémáit.

Pont nem releváns a másik ember szempontjából, hogy neked mennyire szar a helyzeted, mert te nem ő vagy, nem egyforma a gondolkodásotok, szellemi tűrőképességetek, élethelyzetetek.

Attól még, hogy neked valami apróság, másnak a világot jelentheti. Le lehet nézni azt, aki egy szakításba, munkahely elvesztésébe vagy akár egy rossz iskolai jegybe betegszik bele, csak épp jogotok nincs hozzá, mert nem vagytok az adott ember testében.

Én pl többször voltam depressziós a középiskolában, hol egyes rossz jegyeim miatt (amik úgy születtek, hogy rengeteget készültem az adott számonkérésekre), hol azért, mert a “barátaim” kiközösítettek, látványosan kizártak a programokból, hol azért, mert szerelmes voltam, de koppantam, hol meg azért, mert anyámmal a sosem felhőtlen viszonyom épp még a rosszabbnál is rosszabb volt. Grátisz, hogy érettségi előtt ezek mind egyszerre álltak fent.

Lehet tinip.cshának gondolni, ha nektek jobb lesz attól, hogy elítéltek egy olyan embert, akinek alapvetően ugyanúgy nincs/nem volt rendben az élete, mint ahogy nektek sem. Egyébként a depressziósok nagyon jelentős része beismeri ugyan, hogy gond van, de szégyell/fél szakemberhez menni. Ezt az orvos rokonom és a régi pszichológusom is mondta.

#8, erről beszélek, az ítélkezés az nagyon megy, látom.

Légy szíves, engedd meg, hogy én tudjam jobban, milyen állapotban voltam abból a 4 évből kb 2-ig. Tudod, 2 éves folyamatos “rossz kedv” nem normális dolog, de hát bizonyára azért jártam egy rahedli pénzért majdnem egy évig terápiára, mert tinihisztim volt...bár egyébként igen, volt az is, szóval pláne tudom, mi a különbség a szokásos 14 éves kori “vége a világnak” érzés és aközött, amikor semmiről sem hiszed el, hogy sikerül, hetekig nem nevetsz őszintén, alig eszel, mert egyszerűen nincs étvágyad és emiatt több kilót fogysz (nem szándékosan éheztettem magam, ilyen sose fordult meg a fejemben), a teljesítményed romlik, aludni sem bírsz vagy ha mégis, állandóan fáradt vagy és társai. A vége az volt, hogy a lelki gondok testileg jelentek meg, rendszeresen voltak olyan gyomorgörcseim, amikkel kórházba küldtek, de az orvosok semmilyen fizikai okot nem találtak rájuk. De nyilván csak elneveztem magam depisnek, mert az olyan jó meg “divatos”. Egyáltalán hogy lehet egy mentális betegség divatos?