Nem mentünk már kicsit messze az EQ, személyiségfejlesztés, önismeret, önmagunk keresése és a többi hasonló dolog kapcsán?

Az utolsó évemet töltöm a közoktatásban, a pályaválasztás küszöbén állok. Az a kérdés hogy hogyan tovább. Sokat beszélgettünk erről az osztálytársaimmal, egyetemek bemutatóit néztük meg, szakemberekkel is találkoztunk...

Ennyi év után, én arra számítottam, hogy a végzettség kerül előtérbe (Mit végeztél? Hol végezted? Milyen eredményekkel?), végül is, ez az ami alapján bejutsz vagy éppen nem jutsz be egy adott egyetemre. De ez, sehogy sem egyezett azzal, amit a beszélgetések során tapasztaltam. Szinte az első dolog ami szóba került a "jegyek nem számítanak", amivel nem tudtam egyetérteni, mivel már a bejutásnál is számítanak! Aztán jött az önismeret, hogy mennyire ismerned kell magad ahhoz, hogy jól válasz, és hogy milyen fontos az önismeret. Hát... nálam ez a fele így nézett ki eddig: Van tehetséged hozzá? Értesz hozzá? Szereted csinálni? Ehhez nem is kell nagy önismeret, inkább csak fel kell mérned magad. Aztán persze jött az EQ, és az, hogy mennyivel fontosabb mint az IQ. Valamiért ehhez sem tudtam mit hozzáfűzni... ha rendes családban nőttél fel, semmi gondod az EQ- val. Szerintem az adott, az esetek nagy részében. És a beszélgetések megkoronázása volt a önkeresés... mert ezidáig én ilyen kérdéseket intéztem magamhoz: Mennyire van messze? (az egyetem intézménye) Megtudjuk engedni magunknak? De ezt is megspékeltek egy kis extrával... Alig volt pár osztálytárs akivel egyeztetni bírtam ilyen téren, mert nagy részük az országból is elment volna, csak mert "nem szereti", vagy legalább a fővárosig ment volna "mert vonzza őt".

Én vagyok ódivatú, és tényleg csak rosszul látom a dolgokat? Vagy ez ma teljesen normális? Szinte alig sikerült megtudnom valami lényeges infót azokról a szakokról amik igazán érdekelnek engem, mert ilyen lelkizős irányba ment az egész bemutatás/ beszélgetés. Nem lehet már egyszerűen, logikusan nézni a dolgokat?