Egy aspergeres tudna mesélni milyen így élni?

"És ki határesett azokkal mi van ?!"

Igazából az tökmindegy, hogy valaki autistának/aspergeresnek számít-e, vagy nem, vagy határeset. Kezelni azokat a problémákat kell, amikkel az illető szembesül. Segít valamennyit, ha tudod, hogy miben térsz el a neurotipikusoktól, de önmagában amúgy sem elég. Valamiféle gyógyszeres kezelés is létezik, de azt nem tudom, mikor érdemes használni, talán csak a nagyon súlyos eseteknél.

Nekem ez a könyv sokat segített:

[link]

Ezen kívül kéne meg egy szöveggyűjtemény a szokásos hétköznapi helyzetekről (mit kell mondani a boltban az eladónak, a villamoson az utastársnak, a rendelőben az orvosnak). Néhány példa alapján szerintem megtanulnám, mint Google Assistant az időpontfoglalást a fodrászhoz :-) De sajnos nem találtam ilyen szöveggyűjteményt.

"És a szexet hogyan látjátok? Abban is a részletet keresitek?"

[link]

Nem tudom, hogy mások fejében mi történik szex közben, meg nem is szeretném tudni :-) Így nem annyira van összehasonlítási alapom. Az igaz, hogy nálunk simán röpködnek magasabb matematikai fogalmak bizalmas, lelki beszélgetésekben. Használok matematikai hasonlatokat arra, hogy az érzelmeimet kifejezzem. Mivel a párom matematikus, érti is. Szóval nálunk a Bellman-Ford algoritmus nem vezetne rémes pillow-talk-hoz (nem találtam jó magyar megfelelőt). Valamennyire képet kapsz, ha elolvasod a lenti linken az utolsó verset (de amúgy az egész sztorit is érdemes). Ebben a versben inkább csak kupacba vannak hányva a matematikai fogalmak, én ennél erősebb összefüggésben szoktam használni őket - persze nekem könnyebb, mert nem kell verssorokba rendezni a gondolataimat.

[link]

Mindig más, nekem legalábbis. Ha visszanézek, hogy milyen volt gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként és most, más képeket látok. Néhány dolog azért persze közös:

Gyerek - Nagyon élénk fantáziám volt (tévhit, hogy az aspergereseknek/autistáknak nincs! pl. Temple Gradin írja, hogy ő mindent képekben lát.) Én is képekben gondolkozom sokszor, így a beszéd nekem nehezen ment, nagyon csendes kislány voltam, csak barátokkal, "biztonságos" személyekkel tudtam beszélni. Ha valakit nagyon nem kedveltem, vagy idegen volt, ahhoz az illetőhöz nem tudtam szólni, csak ha rám parancsoltak, de akkor is maximum egy köszönésre tellett. Írásban viszont mindig is remekül ki tudtam fejezni magam, valamint négy éves korom körül magamtól tanultam meg olvasni. De írás közben is képeket látok, illetve ha fiktív művet írok, gyakran hallom a szereplők hangját.

Az öltözködés általában problémás volt, mert a szúrós anyagokat, túl szűk szabású ruhákat, pántokat, harisnyát stb. nem viseltem magamon, gyakran kiborultam reggelente, amikor anyukám fel akart öltöztetni.

Az iskolát viszont imádtam, szerettem tanulni és jól is teljesítettem, már a nyári szünet alatt elolvastam a tankönyveket. Nem sok barátom volt, de egy-kettő azért akadt, többniyre olyanok, akik hozzám hasonlóan valamiért "kilógtak".

Kamasz - Ekkor kezdőtek a nem kellemes élmények. Tizenkét éves korom óra van visszatérő depresszióm, ami az utóbbi években kezelhetőbb, de kamaszként pokol volt. Emellett egy időben cikiztek az öltözködésem miatt (a suliban a többi lánynak feltűnt, hogy mindig ugyanazokat a ruhákat szerettem hordani), illetve nyilván van egy erős érzékenységem is. Mások érzelmei, hangulata, de úgy általában a hangulatok számomra nagyon "láthatóak" és érezhetőek, például ha olyasvalakivel vagyok egy szobában, aki dühös, teljesen zavarodott leszek. Az, hogy az autistáknak nincs empátiája, egy túlhaladott feltevés; sokunknak inkább túl erős az érzelmi empátiája, ám pont emiatt nem tudjuk megfelelően lereagálni a helyzeteket. Én gyakran érzem úgy, hogy az erős érzelmek hatására lebénulok, néha szó szerint. Kamaszkoromban ezek az érzelmek nagyon kaotikusak voltak, sokszor voltam robbanékony, amit küzdősporttal valamennyire sikerült levezetni.

Koreográfiát mellesleg képtelen vagyok követni, de az edzések rutinját szerettem, így megtanultam a mozdulatokat, és egy időben versenyeztem is. Aztán a depresszióm miatt abba kellett hagynom a versenysportot, inkább a tanulásra koncentráltam. Főként a nyelvek érdekeltek - érdekelnek, talán mert ebben látok nagy kihívást és mert nagyon szeretek mintákat, rendszereket felfedezni. (Jelenleg japánul tanulok.)

Felnőtt - Felnőttként sokszor "furcsának"/"érdekesnek" tartanak mások (ezeket a jelzőket időről időre megkapom), mert szerintem látszik, hogy többnyire a belső világomban tartózkodom, és csak akkor lépek kapcsolatba a kinti világgal, amikor azt az események megkövetelik. Hamar tanulok, így nagyon sok mindent rutinból, igazi odafigyelés nélkül csinálok. Ha oda kell figyelnem, az nagyon hamar kifáraszt, így pl. társas összejövetelekről mindig elsőként távozom. Munka után is, muszáj egyedül lennem - ebből volt problémám, amikor párkapcsolatban éltem, mióta egyedül vagyok (pár éve), azóta jobb. Kevésbé vagyok kimerült, kevésbé depressziós, mert jobban fel tudok töltekezni.

A figyelemmel amúgy "csak" a való életben van problémám: ha olyan témáról olvasok, ami épp érdekel, akkor nyolc-tíz vagy akár több órát is képes vagyok egy helyben ülni, hogy max. csak vécére megyek ki. Annyira el tudok merülni dolgokban, hogy minden másról megfeledkezem.

A kézírásom kivételesen ocsmány állítólag.

A zajokra nagyon érzékeny vagyok, buszon, utcán fülhallgatóval járok, illetve kötött fülvédőt viselek (északi országban lakom, így az év nagy részében megtehetem). Gyereksírást hallva késztetést érzek, hogy átdöfjem a dobhártyám.

Soha életemben nem voltam fesztiválon, nagyobb meccsen, koncerten, és nem is szeretnék menni.

A színekre is érzékeny vagyok, a szobám már régóta teljesen fehér, csak fehér bútorok és szövetek vannak benne. Egyszer kiborultam egy barátom narancssárga pulcsijától, mert harsány, agresszív színe volt - ez felnőttként történt, 2-3 éve. A sárgától nevetnem kell. A halvány rózsaszínt szeretem a legjobban, mert attól nyugodt, derűs hangulatom lesz. A feketét kamasz korom óta kerülöm, eleget voltam depis már életemben.

Étkezéshez preferálom az ételek szétosztásák különböző csoportokra, van is egy speckó tányérom erre a célra. De azért enélkül is tudok enni, pl. ha elmegyek étterembe, ezt csak itthon szeretem így. Ételekkel kapcsolatban más szokásom nincs. Amin az emberek mindig ki szoktak akadni, az az, hogy utálom a csokit, főként a tejcsokit, illetve a tejcsoki bevonatot különféle dolgokon (emiatt a Túró Rudit sem nagyon szeretem, csak ha előtte leszedem róla a csokit, mert a túró amúgy meg az egyik kedvencem). Szrintem ez is a szín miatt lehet: én azt nem értem, hogy nem zavarja az embereket ez a barna szín...

Azt még hozzá kell tennem, hogy a fiú testvérem is autista, és ő teljesen más, pár közös vonást leszámítva. Ő talán jobban megfelel a hagyományos, sztereotipikus autista képnek, aminek az lehet az oka, hogy mind Asperger, mind Kanner főként fiúkat tanulmányozott az autizmus leírásakor. Az autizmus női megjelenési formáját csak az utóbbi 10-15 évben kezdték el jobban kutatni.

Nálam főleg az okoz nehézséget,hogy nem bírok sokáig emberek között lenni . Eszméletlenül lefáraszt ,és utána muszáj egyedül lennem. A hallásom szerintem érzékenyebb/jobb mint a többi emberé ,ez is kellemetlen .

Illetve az utóbbi években jöttem rá arra,hogy általában betanult/ellesett sémák alapján beszélgetek emberekkel . A párkeresésben/ismerkedésben (mert erre lenne igényem) ez nagy hátrány, úgy érzem mindenhonnan kilógok,kinéznek .Meg szoktam tervezni az egész napomat / hetemet ,utálom a spontán dolgokat ,nagyon frusztrál ha nem tudom betartani , gyűlölöm ha valami nem a megszokott helyén van ,ilyesmik .

Sajnos én depressziós is vagyok mellé,és az önpusztítás sem áll messze tőlem,ezekről próbálok leszokni.

Az embereket nehezen,vagy egyáltalán nem ismerem fel,régi osztálytársak,ismerősök ,olyan munkatársak akikkel nem beszélek minden nap .

Én leginkább úgy tudnám jellemezni az életemet,mintha csak egy külső megfigyelő lennék mindenhol, vagy egy ufó egy idegen bolygón. A beszéddel/írással szerencsére nincs gondom,sosem volt,3 évesen már olvastam ,a memóriám nagyon jó,gyerekkoromban csak ránéztem egy A4es oldalra,átfutottam,és szóról szóra vissza tudtam mondani. Ez sajnos megszűnt,elmúlt ahogy felnőttem,de most is könnyen tanulok. Időszakosan szokták dolgok felkelteni az érdeklődésemet,akkor képes vagyok napokig-hetekig-hónapokig minden elolvasni,megnézni,felkutatni a témában . A beszédértés társaságban néha problémát okoz,ezt is csak pár éve vettem észre ,többször vissza kell kérdeznem ,hallom amit mondanak,de nem értem ,mintha nem magyarul beszélnének hozzám . Emiatt orvoshoz is jártam,hátha van valami egyéb szervi bajom,de nincs .

Szóval,milyen így élni ? Nekem ez a természetes,ezt szoktam meg . És én nem vagyok súlyosan érintett ,szerintem másoknak fel sem tűnik,hogy valami "nem oké",elég jól megtanultam színészkedni így közel a 35-höz :) Én ha változtathatnék magamon,csak a depressziómat "mulasztanám el" ,egyébként elégedett vagyok ,mindenki más,vannak nehézségek de kinek nincs..

Meg szerencsésnek is érzem magam,mert vannak barátaim,jó munkahelyem,önellátó vagyok ,sok sorstársammal ellentétben akik súlyosabb formában "kapták" az autizmust .

"(Én elvileg a határon "innen" vagyok, tehát még éppen nem vagyok se aspergeres, se autista, csak majdnem.)"

Ezt honnan tudod magadról?

Egyáltalán milyen apropóból megy el vizsgálatra, aki elmegy?

Én ahogy olvasom a leírásokat, egyáltalán nem értem, miért szeditek ezeket a személyiségjegyeket egy csokorba, vagy mi a leírásokban a közös pont.

Én csak felsorolt szokásokat látok.

Lehet,hogy így csak felsorolt szokásokat látsz,mert felnőtt,és enyhén érintett emberek írnak. Egyrészt élőben teljesen más , az autistákat sokszor elkönyvelik "bolondnak" ,vagy csodabogárnak ,mert sokunkon hozzá nem értő szemnek is feltűnik,hogy valami nem oké. Másokról nem tudok nyilatkozni ,én ha a szüleim nem vittek volna pszichiáterhez gyerekkoromban ,nem hiszem,hogy ez irányban vizsgáltattam volna magam felnőttként, bonyolult,rengeteg kérdőívet kell a szülőknek is kitölteni ,meg aztán,minek .

Gyerekkorban amíg nem kompenzál az ember,feltűnőbb dolgok ezek. Csak,hogy egyetlen egy dolgot említsek,én 6-7 évesen lettem szobatiszta ,ha más miatt nem is,ez okból biztos kivizsgáltatnám a saját gyerekem. Illetve szülőként feltűnik,ha a gyereknek az a napi programja,hogy a szekrényben ül ,vagy körbe-körbe rohangál ,a kezeit tekergetve ,vagy az,hogy 3 évesen magától olvas,de a saját anyját nem ismeri fel az utcán ,nem érdeklik a kortársai,vagy dührohamot kap egy új pólótól ,stb

Jelenleg 16éves vagyok.

Az embereket mindig is kerültem, ha valaki van melettem mindig ideges vagyok, és leizzadik. (persze nem minden helyzetben)

Alsótól-7. Év elejéig általánosba jártam, de nem bírtam a nagy létszámot, és az ottani elvárásokat, és átkerültem egy kis létszámos auti csoportba.

Az oktatás elég gagyi volt, de legalább tudtam valamennyire barátkozni. (1.-8. Egybe, külön a beszélők és nem beszélők szerencsére, bár a nem beszélőkel szívesebben voltam, aranyosak nagyon. (amúgy tényleg olyan rossz ahogy hangzik, forgalmas sincs miért ezt javasolták, nem maradtam volna ott, csak utolsó évbe nem akartunk váltani már)

Nemrég kezdtem a 9. Osztályt (év vesztes vagyok)

Szerencsére nagyon kis osztály lett (8fő, senki se tudja hogy lehet hogy ilyen kevesen lettünk)

A hangokat én se bírom,( pl kutyaugatás, zacskózörgés, éles és hirdtelen hangok, stb) de nagyon változó hogy mit milyenek hallok, van hogy olyan hangoktól is amit még hallani is alig kénne megfájdul a fejem. Ez miatt enni se szeretek mások mellett. Nem szeretem amikor hozzámérnek, olyankor olyan mintha kirázna a hideg. Tanulni nem nagyon szoktam, általában vagy egyből órán meg is jegyzem egész jól, vagy hiába tanulok egy csomót alig jegyzem meg (pl töri)