Mit kezdjek magammal?

Az empátiára szinte képtelen vagyok. Hosszú ideje tudom már, de akkor lettem benne biztos, mikor az osztálytársammal beszélgettem, és ő elkezdett sírni. Én adtam neki pár darab zsebkendőt, aztán meg bámultam magam elé.

Nem bírok emberekhez érni. Vagyis bírok, de csak bejáratott szituációkban. Például kézfogás és hasonlók. A mamám, ki nevelt lassan fél éve nincs ezen a földön. Ő volt az egyetlen akivel képes voltam bármiféle "furcsa" érzés nélkül érintkezni. Szocfóbiám szerencsére nincs, sőt ha normálisan állnak hozzám, akkor nagyon szívesen beszélgetek szinte bármiről.

Racionálisnak tartom magam, egy adag introvertált személyiségjeggyel. Az érzéseimet nem értem, de legalább általában nincsenek. Ha vannak, akkor pedig általában vagy elnyomom őket, vagy felszínre engedem őket. Ekkor a belső egyensúlyom felborulása után egy sor meggondolatlan lépést teszek, amiket később nemhogy megbánok, de ha lehetne még le is tagadnám őket.

Amivel el szoktam foglalni magam, az az írás. Csak sajnos ahhoz sincs elég motivációm.

Barátnőm meg nyilván nincs, és nem is volt. Nem bánom, de néha jól esne. Viszont akár hányszor belegondolok hogy milyen jó lenne ha lenne... arra jutok hogy mégse lenne az. Mások sok mindent meg tudnának adni neki, ellenben velem.

Barátaim vannak, de az utóbbi időben úgy érzem, hogy nem akarom őket. Mivel új osztályba kerültem, így sok új embert megismertem. Igaz a többségük "nyominak" tart, de van néhány akivel végülis tök jól elvagyok. Sajna egy bizalmi pozícióban lévő barátomat pont az újak miatt vesztettem el, ráadásul egy másik hasonló helyzetbe fog kerülni nemsokára. Nyilván normál esetben én is kitartanék a régiek mellett, de úgy érzem senki nem hiányozna közölük. Az újak közül meg pláne.

Nemrég jött egy lány, aki egyszerűen elvarázsolt. Ha azt mondanám hogy szerelmes vagyok belé, akkor azzal szembe köpném saját magam. Bírom, jófej, de baromi közvetlen. Ami addig tökéletesen rendben van, amíg nem engem kezd el ölelgetni. Persze az se jó érzés hogy mindenki mást megölel csak engem nem, de legalább megérti hogy nekem fura/kínos ha csak így megölelnek. Őrült egy csaj, de önmaga szerint depressziós, ráadásul nincs megelégedve magával. A depresszióját még csak-csak megértem, bár igazi depressziónak nem nevezném. Ez az a fajta depi, amivel mindenkivel dobálózik. Az önbizalomhiánya viszont egyenesen nevetséges, más ölni tudna ha olyan bombázó lehetne mint ő. Nemrég jött össze egy sráccal, kb. 1 hónapja.

Jelenleg elég motiválatlannak, és üresnek érzem magam. Cserébe legalább harmóniában élek magammal, és megvan a megfelelő egyensúlyom.

Miképp tudnék olyan dolgokon változtatni, mint hogy nem bírok emberekhez érni? Hogy ne tűnjek nyominak? Hogy más depresszióján, önbizalomhiányán segíteni tudjak? Hogy motiváltabb legyek? Hogy képes legyek az empátiára?