Mi a véleményetek az olyan emberekről akik pszichológushoz járnak mar évek óta?

Félreértettél: nem a vitát tartom szükségesnek, hanem azt, hogy felvállaljuk az igényeinket, érzéseinket, vágyainkat, problémáinkat, vagyis konfrontálódjunk másokkal. Megfelelő partnerrel, megfelelő módon ebből nem lesz vita.

A párommal még egyszer sem veszekedtünk a kapcsolatunk alatt, pedig sokféle konfliktust kezeltünk már, köztük különösen nehezeket is. Egy biztonságos kapcsolatban nyugodtan meg lehet élni a negatív érzéseket is, az nem árt a kapcsolatnak.

Ami a férfi választását illeti: sokáig nem értettem, hogy apám egyébként egészséges légkörben, szerető anya mellett felnövekedve hogyan választhatott olyan társat, aki szöges ellentéte a családi mintájának. (Ahogy az egyik testvére is ezt tette.) Sok-sok elemzés után arra jutottunk, hogy egy alárendelő, megfelelési kényszeres személy számára (bármilyen is a szülői minta) vonzó lehet a domináns partner, aki (látszólag) sikeres, ki tud állni az érdekeiért (még ha ezt másokon átgázolva teszi is). Ebben az esetben az ember olyan tulajdonságokat keres a másikban, amelyek belőle hiányoznak, vagyis önmaga kiegészítését, és emiatt kerül önsorsrontó kapcsolatokba.

"remélem én is eljutok arra a szintre, ahol lennem kéne"

Ott vagy, ahol lenned kell. A terápia nem lóverseny, hanem egy folyamat, amelyben éppen tartasz valahol. Nem számít, hogy hol tartasz benne, ha éppen benne vagy, hiszen a fejlődés nem lineáris, hanem dialektikus - a problémák újra és újra előjönnek, csak más szinten.

A terápia egy olyan műfaj, ahol az út maga a cél.

Én is járok pszichológushoz évek óta.

Nem tartom magam elmebetegnek, azért járok, mert önértékelési problémáim vannak, és belső konfliktusaim, mellesleg komoly családi problémák...

Nem tudom, hogy egyes emberek miért tartják visszataszítónak azt, hogy valaki pszicoterápiára jár..Sokszor szégyellem is azt elárulni, hogy oda járok, mert egyből megváltozik a véleményük rólam, rossz értelembe.

Hogy legalább törődik magával meg a pszichéjével. Én is jártam egy ideig pszichológushoz... most már nincs annyi időm rá, de akkor jólesett, mert így azért jobban el tudtam fogadni magam, ha már a szüleim meg a testvérem azt sulykolták belém hosszú évekig, hogy én egy nulla vagyok, engem nem lehet szeretni (ráadásul én voltam a kedvesebb, szófogadóbb, jobb tanuló, mint öcskös)... ilyenkor jó, ha egy kívülálló szakértő rámutat, hogy 1) én nem vagyok hülye, 2) miért voltak ilyenek velem a szüleim.

De van olyan ismerősöm, aki kb. azért jár a pszichológusához, mert így egyben meghallgatja az összes gondolatát vki (főleg, hogy kutató, és alig van ideje, és az ismerőseit se akarja azzal fárasztani, hogy találkoznak 1-1 órára, és akkor a nyakukba önti az összeset), és tud olyan tanácsot adni kb. minden lelki dologban, ami nem elfogult.