Mi a véleményetek az olyan emberekről akik pszichológushoz járnak mar évek óta?

Jobb, mint azok, akiknek hiába van problémájuk, nem fordulnak szakemberhez, és az egész családjukat megőrjítik. Viszont ha ettől nem érzi úgy, hogy javulna, akkor azt mondanám, hogy keressen valaki mást, mert ez a pszichológus csak fejőstehénnek használja.

De járni nem járnék olyan emberrel, akinek ilyen téren szakemberre van szüksége, sajnálom.

Három évet jártam pszichológushoz. (Egy hosszú terápia jellemzően minimum másfél-két év, de inkább több, ennyi idő alatt lehet tartósan átdolgozni a személyiségstruktúrát.)

Hangulatzavar és pánikrohamok miatt fordultam szakemberhez, nem tartom magam elmebetegnek, ilyesmi fel sem merült esetemben.

Saját tapasztalataim alapján én már CSAK olyan emberrel kezdenék, aki jár(t) pszichológushoz, ugyanis terápiám során szembesültem vele, hogy mennyire rosszul működtem az emberi kapcsolataimban, és ezeket a hibás mintákat sikerült felülírni. Amikor ismerkedni kezdtem, a saját korábbi hibás mintáimat már másokon is felismertem, csak ők nem tudtak arról (terápia hiányában), hogy mennyire kapcsolatromboló a viselkedésük, gondolkodásuk.

Olyan társam lett, aki szintén terápiázik, és életemben nem volt még ennyire harmonikus, kiegyensúlyozott, egymásra hangolódó párkapcsolatom.

Mindkettőnknek rengeteget fejlődött az empátiánk, az önismeretünk, a konfliktuskezelési képességünk, vagyis éppen azok a dolgok, amelyek egy párkapcsolathoz elengedhetetlenek. Nincsenek játszmák, veszekedések, mint a korábbi kapcsolatainkban. A problémáinkról tudunk (megtanultuk) beszélni, képesek vagyunk egymásra támaszkodni, egymást elismerni.

Én erre terápiám előtt nem voltam képes, ahogy a párom sem. Egyszerűen a családunkból nem hoztunk jó kapcsolati mintákat... ennyi pedig bőven elég ahhoz, hogy egy ember problémásan működjön a párkapcsolatában.

Sok emberrel találkoztam, aki terápiázik, és egyikük sem elmebeteg, sőt! Az elmebetegek nem látják be, hogy problémájuk van, nem akarnak változtatni magukon, aki viszont terápiázik, az egy lépéssel azok előtt jár, akik ezt nem teszik: mi teszünk önmagunkért. Nem másoktól várjuk, hogy változzanak, hanem képesek és hajlandóak vagyunk szembenézni önmagunkkal, a hibás működésünkkel és változtatni magunkon.

Ismerőseim jellemzően hozzám hasonló okokból, vagy mély gyász miatt fordultak szakemberhez. Van, akinek használ, van, akinek nem (a környezetemben utóbbiak vannak kevesebben). A pszichológus ugyanis nem egy szerelő, aki megjavítja az elromlott dolgokat, hanem elengedhetetlen a közös munka, a páciens együttműködése és elköteleződése. Aki úgy jár terápiázni, hogy nem akar szembesülni önmagával, annak teljesen felesleges járnia.

Még valami... az, hogy a terápia használ, vagy nem, teljesen szubjektív. Számtalanszor hallottam már olyanoktól, akik terápiáznak, hogy "semmit nem változtam", miközben a környezet megítélése szerint már fényévekre van az illető korábbi önmagához képest. Ha valakinek önértékelési problémái vannak, akkor szinte természetes, hogy nem látja a saját fejlődését, elégedetlen magával. Hosszú idő, amíg a hibás önértékelés átíródik, és az egyén képes elhinni magáról, hogy elég jó, megtapasztalni a változásainak jótékony hatásait. Nekem ez másfél-két évbe telt, de még utána is voltak visszaesések, rövid, átmeneti időszakok, amikor úgy éreztem, hogy nem fejlődtem semmit. Ez a terápiában természetes.

Ugyanakkor van olyan eset is, amiről valaki írt fentebb: hogy a pszichológus nem megfelelő módszerrel dolgozik, vagy a személyisége nem passzol a pácienséhez, és akkor valóban nincs fejlődés. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a terápia rossz, hanem más terapeutát/módszert kell választani. Nekem sem ez volt az első terápiám életemben, az első csak rövid, átmeneti javulást hozott, és most már azt is tudom, hogy miért. Nem volt jó terapeutám és az alkalmazott módszer sem passzolt az én személyiségemhez. A második terápiám lett sikeres, és az ismerőseimnél is tapasztaltam hasonlót: náluk is előfordult, hogy a második-harmadik nekifutásra értek csak el érdemi eredményeket.

# 25: Saját tapasztalatom és pszichológiai ismereteim alapján a párválasztást tudattalan sémák határozzák meg. Konkrétan úgy működik, hogy kisgyermekkorban valamelyik szülővel azonosulunk tudattalanul (ami egy elhárító mechanizmus az ödipális-konfliktus feldolgozására, része a "normális" pszichoszexuális fejlődésnek). Ez jellemzően az azonos nemű szülő, de akár a fordítottja is megtörténhet (én nő létemre például az apámmal azonosultam). Innentől kezdve pedig tudattalanul a szülői mintákat követjük, azokat a személyiségjegyeket és viselkedési mintákat keressük másokban, amelyek ismerősek számunkra. (Mert ami ismerős, arról úgy gondoljuk, hogy képesek vagyunk kontrollálni.)

Ezek abszolút láthatatlan folyamatok, és jóval összetettebbek is, számos további tényező játszik szerepet, például az egyén kötődési mintázata és hasonlók.

A lényeg, hogy ezek a tudattalan sémák teljesen áthatják a gondolkodást, a viselkedést: egy adott helyzetre csak egyféleképpen tudunk reagálni.

A terápia legnagyobb érdeme, hogy képes kizökkenteni a sémákból, és a szabad választás lehetőségét kínálja, akár a párválasztásban is.

Esetemben például azt eredményezte, hogy teljesen más személyiségű párt választottam, mint korábban, és másképp kezdtem el viselkedni, mint azelőtt. Ettől pedig a kapcsolat is teljesen más módon alakult.

Olyan, mintha korábban egy előre megírt program alapján működtem volna, aminek nem ismertem a működését, egyszerűen csak engedelmeskedtem a belém táplált kódoknak.

Másik kérdésedre válaszolva: első terápiám egy néhány hónapos fókuszterápia volt, ami csak egy konkrét problémára koncentrált. Nálam azonban ez a jéghegy csúcsa volt, és mivel csak a felszínt kapirgáltuk, idővel újra felülkerekedtek a felszín alatti hibák. Utólag azt is látom, hogy akkori terapeutám számos szakmai hibát követett el, ami miatt bizalmatlanná váltam vele szemben, nem alakult ki köztünk JÓ terápiás kapcsolat, ami miatt az együttműködés gyümölcsöző lehetett volna.

Köszi szépen. és örülök a sikereidnek .) én is nemrég kezdtem pszichologushoz járni, nekem a fő életproblémám az áldozattipusság, sokan elnyomtak, megbántottak, barátok, munkatársak, szerelmek is. majd kiderül, hogy mi miért volt..

akiről irtam, az egyébként egy régebbi szerelmem, aki nagy hatással volt az életemre és mostanában felvettük a kapcsolatot. bevallom, egy jövőbeni kapcsolat a szivem legfőbb vágya vele (egyébként anno nagyon fiatalok voltunk még, igy sosem lettünk egy pár, részben a mujaságunk, részben néhány alakoskodo ismerős miatt, talán akkor kezdődött nálam, hogy áldozattá kezdtem válni, sokan keresztbetettek - nemcsak ebben a potenciális szerelemben, hanem iskolai sikerek, tanulmányok terén is ..)

visszatérve : igen, a szülői mintás dologrol hallottam már, ez nálunk is igaz sztem (nekem muják a szüleim is, nem tanitottak meg megvédeni magam, őket is sokszor kihasználták. neki meg az édesanyjával van nagyon mély kapcsolata és ő férfi létére érzelmes és feminin beütésű, sztem emiatt lehet, hogy egész életében őt szedték fel a lányok.)

szoval visszatérve : pár éve hirtelen megnősűlt és gyereket vállaltak, őt szedték fel ez esetben is, viszont most először nagyon mellényult , nem ismerte ki a lányt és nem ismerte a rossz oldalát - elég veszekedős, vehemens, agressziv tipus és régota sok a balhé otthon, mindenféle aproság miatt, és sok igazságtalanság éri (ezt a lány és a lány családja is elismerik, szoval nem az én véleményem vagy nem ő festi le másként a dolgot, tényleg igy van..) csak kiváncsi vagyok, hogy egy nagyon békeszerető és nagyon megfontolt alaptermászetű ember vajon miért fog igy mellé, miért hoz rá nem jellemző döntéseket..stb. ezeknek lehet vajon az egyik oka a tinédzserkori tapasztalatok ? mert én is beszélgettem már erről a pszichologusommal, hogy nagyon meghatározo az az időszak a kapcsolataink szempontjábol (meg hát eleve akkor szövi az ember a hivatásbeli és egyéb álmait is, amiket ugye aztán egész huszas-harmincas éveiben probál majd megvalositani.)

egyébként neki a családja is szépen él, a szülei is békések, sztem ilyen szempontbol elég jo mintákat hozott tőlük, ugyhogy nem itt lehet a kutya elásva, hogy miért vonzott be egy rossztermészetű partnert (több szempontbol is az, nem csak az agresszio szempontjábol). engem nagyon meglepett ez a történet, mert mindig olyan bölcsnek, érett gonodlkodásunak, jo emberismerőnek tartottam..

# 27: Nagyon összetett a problémakör, amit felvázoltál. Először is: a tinédzser kori választások, vagy akár a későbbi rossz párkapcsolati tapasztalatok már inkább tünetei, mint okai a későbbi párkapcsolati problémáknak. Az elsődleges (családi) szocializáció határozza meg ugyanis a másodlagos (társadalmi) szocializáció során tanúsított emberi viselkedésünket. Ha valakit megfelelési kényszeresnek neveltek, az a párkapcsolataiban sem tud másmilyen lenni.

Ha valaki "béketűrő", az nem feltétlenül egy pozitív tulajdonság. Minden ember alapvető igénye, hogy érvényesítse a szükségleteit, érdekeit, és az ehhez kapcsolódó szükségletkielégítő hajtóerőre (drive) is érvényes az energiamegmaradás törvénye, mely szerint az energia nem vész el, csak átalakul. Ha valaki nem képes asszertív módon kiállni magáért, akkor más módon nyilvánul meg, például passzív agresszióban, vagy öndestruktív gondolkodási-viselkedési mintázatokban. Ez pedig mindenképpen kapcsolatromboló. Éltem együtt konfliktuskerülő emberrel, aki a vágyait, igényeit kerülőutakon próbálta érvényre juttatni (érzelmi zsarolással, passzív agresszióval), és mivel nem volt mire reagálni érdemben, folyamatos tehetetlenséget, frusztrációt okozott számomra, és ez bizony időnként agressziót is kiváltott (veszekedést, hisztit). Ma már úgy látom, hogy nem CSAK az én hibám volt, ezért messzire elkerülöm azokat az embereket, akik nem tudják megfogalmazni az igényeiket, érzéseiket, hanem elfojtják azokat. Teszem ezt azért, mert tudom, hogy az ő viselkedésük belőlem is negatív viselkedést váltana ki, nem tudnék JÓL reagálni rájuk.

(Ezért értékelem, hogy a párom terápiázik, mert eredetileg ő is ilyen volt, de idővel megtanulta kifejezni az igényeit, kiállni magáért, és így már nem kell találgatnom, hogy vajon mi játszódik le benne, nem passzív agresszív módon reagál, a felmerülő konfliktusok nem tudnak elmérgesedni, mivel csírájában tudjuk kezelni azokat.)

Kiegyensúlyozottságom ára az, hogy sokkal távolságtartóbb lettem a hibás működésű emberekkel szemben, mert azt tapasztaltam, hogy ők visszahúznak. Ugyanakkor képessé váltam felfedezni, hogy milyen működésű emberekre van szükségem, és maximálisan értékelni az ő működésmódjukat. Olyan emberekhez csatlakoztam inkább, akikkel harmonikus kapcsolat működtethető: ez ugyanis nem csak az egyik félen múlik, ha a másik ember nem partner benne, akkor én bármit tehetnék.

A terápiám első szakaszában egyáltalán nem törekedtem párkapcsolat alakítására, csak akkor kezdtem el újra ismerkedni, amikor már elég teljes voltam önmagamban, nem a másik féltől vártam, hogy érezzem jól magam, tegye teljessé az életem. Az ugyanis önmagában is teljes volt addigra. Mivel már nem függtem másoktól, ezért nem kötöttem kompromisszumos kapcsolatokat, csak hogy legyen mellettem valaki. Képes voltam gondosan mérlegelve társat választani. Ez sem volt teljesen tudatos, hiszen elsősorban az érzéseimre figyeltem: hogy érzem magam a másik társaságában, mit hoz ki belőlem. Ha egy szemernyi rossz érzésem volt, inkább nem vágtam bele. És milyen jól tettem! Így lett ugyanis valóban harmonikus párkapcsolatom, amiben tényleg jól érzem magam.

igen, én ilyen öndestruktiv és passziv vagyok , képtelen vagyok kiadni magambol a haragot is, mindent elfojtok, ezért mindig minden rajtam csattant. és igen, ez nálam szülői minta.

ő nem ennyire szélsőséges mint én, alapvetően a béketűrést tényleg jo értelemben tapasztaltam nála, nem ugy mint magamnál, szoval ő ki tudja adni a dolgokat alkalmanként (bár nyleni is tud). szoval ez a dolog kettőnk közül nálam koros és nálam okozott életvezetési problémákat, méghozzá oriásiakat.

nála az lepett meg a mostani választásánál, hogy egy kimondottan rossztermészetű embernél kötött épp ki , aki nem is akar változtatni magán (évek ota igéri, hogy nem lesz ordibálás meg tombolás, de azota is rendszeres, és sajnos a gyerek előtt is.) és az elején ebből persze semmi nem látszott.

szoval ez végülis olyan eset, mint amikor nők kerülnek és maradnak bántalmazo kapcsolatban,ami az elején szépen indult és a becserkészési időszak után jött a feketeleves- talán gyakoribb, tipikusabb ez a sztori nőknél. azt már megfejtettem, hogy miért feminin ez a pasi , ez tényleg nagyon átjön (anyukájával mai napig fogják egymás kezét, mindig őt csipték fel a lányok, a külsejében, izlésében is vannak nőies vonások, vagy pl. egyáltalán nem érdeklik a tipikus fiuhobbik, a sport, a foci - szoval lehet, hogy ő lánynak készült... mert van egy bátyja, elképzelhető, hogy lánynak várták.. a bátyja és az anyuka egyébként nem fogják egymás kezét ).

és az eddigi kapcsolatai mind normálisak voltak,aranyos lányoknak ismertem meg én is őket, egyiknek sem voltak viselkedésbeli,jellembeli hibái, nem voltak agresszivak.

a mostani nagyon erőszakos és egyébként nagyon maszkulin is (rövid haj, nagyon mély hang, fius arcszerkezet, nagyon szeret irányitani, középpontban lenni, ő szedte fel a pasit is, a többi emberi kapcsolatában is tul irányitos, és tulképpen mindig mindenkivel konfliktusba kerül - barátokkal, családtagokkal is mindig veszekedik. az persze világos, hogy vitára is szükség van, ahogy te is irod (nekem speciel ezt kell megtanulnom), de ő tényleg az a tombolos, dühkitöréses, tányérdobálos, mindenen feldühiti magát és mindenkire mérges. szoval a legroszabb fajta, nem pusztán önérvényesitő , vitára képes ember.

engem nagyon meglepett ez, hogy hogy jött, amikor nem ilyenek a családi mintái és az eddigi kapcsoaltai sem a srácnak. egyedül az világos , hogy náluk a fiu és a lány felcserélt szerepe az egyik összekötő kapocs, a fiu a kislányosabb, a lány a férfi principum. ebben mondjuk kiegészitik egymást, csak sajnos a "férfiprincipium" inkább az a nőverő tipus (mármint az ilyenek szokták férfitestben verni a nőket..)