Létezik, hogy ilyen lenne a személyiségem? Aki ilyen helyzetben van, vagy ismer hasonlót, mi a véleményetek?

Idén szeptemberben kezdtem a középiskolát. Nagyon örültem, hogy felvettek, örültem, hogy végre azt tanulhatom, amit szeretek (kéttanon vagyok).

Már ismerkedős napról is búvalb@aszottan jöttem haza, habár közben többé-kevésbé, de jól éreztem magam.

Tudni kell, hogy nem vagyok egy nyitott személy, igazán jól érezni magam csak egy emberrel tudom, a három nekem már tömeg. Már akkor sem érzem magam olyan jól, ha a legjobb barátnőm meg én vagyunk, de mondjuk még a nővérem is ott van - nyilván azért, mert olyankor már felületesedik az egész beszélgetés, én meg soha nem bírtam a "small talk"-okat, nem az én műfajom.

Tehát a suliban úgy alakult, hogy megint (több helyen volt már így) nem sikerült beilleszkednem, így egyedül vagyok. Anyáék, meg így kb. mindenki (na jó, az a mindenki itt a családom, mivel igazából nincs is másom, a legjobb barátnőm meg nem zaklat ezzel, ő megértőbb, és ismeri azt az oldalamat, amikor igazán önmagam vagyok) azzal jön, hogy "Jaj, de próbálkozzál, nem igaz, veled egykorú gyerekek járnak oda, ne legyél már ilyen..." bla-bla szöveg.

Az osztályom egyébként elvileg jó osztály, igazából mindenki mindenkivel van, engem sem bántanak. Persze azért szoktak rám furcsán nézni, nem értik, mi bajom, de igazából én se - és azt sem tudom, hogy valóban baj -e ez.

Hiába mindez, mégsem érzem jól magam ott, valójában sz@rul érzem magam. Egyszerűen nem tudom felvenni ezt a "tini életstílust". Ha véletlen valaki kedves velem, vagy csak érdeklődnek tőlem valamit, olyankor átfut az agyamon, hogy "Ó, olyan hülye vagy, miért nem tanulsz a hibáidból", stb, de nekem akkor sem menne ez a hülyéskedés szünetben, nem vagyok társasági ember, ennyi. Nem izgatnak azok a dolgok, amik őket, így közös témánk sem lehetne. Mindig csak arról megy a szó, hogy így doga, úgy doga, akkor ott van a más emberekről való beszélgetés, mondom, az ilyen small-talkok.

Szóval a szünetem abból áll, hogy átcuccolok a következő terembe, eszek-iszok (xd) meg telón nyelvtanulós app-ot nyomok.

Nem mondom, hogy az előző osztályom olyan jó volt (általános iskola, tehát az osztály fele rosszabbik volt), de velük voltam 8 évig, és mégha nem is, de azért otthon éreztem magam, 1-2 lánnyal mindig tudtam röhögőgörcsöt kapni, meg akkor ugye ott volt a legjobb barátnőm - vele mondjuk csak az utolsó 2,5 évben "jöttünk össze". Az épületben is otthon éreztem magam, szerettem.

Most viszont úgy érzem értelmetlen az egész életem. Utálom a sulit (igazából tudom, hogy nem szabad ilyet mondani, örülnöm kéne, hogy oda járhatok, mert egyébként elvileg nagyon jó suli - bár én azt hittem, kicsit érdekfeszítőbben fognak majd tanítani), nem érzem jól magam. Én próbáltam megszeretni, igazából első napokon is próbálkoztam barátkozással, de aztán észrevettem, hogy ez nem nekem való. Nem igazán találtam meg velük a közös hangot, de nem is ez a problémám hanem az,hogy EGYETLEN EGY emberrel sem. Abban reménykedtem, hogy lesz valaki, akár fiú, akár lány, akár keverék (az sem zavart volna), de csalódnom kellett.

Elég búvalb@aszottnak tűnhetek, hiszen ha nincs min, én nem tudok mosolyogni (ráadásul társul e mellé egy "kis" szociális fóbia, nem szeretek az emberekre nézni, feszengek, ha sokan vagyunk, tehát az arcom még búvalb@aszottabb lesz). Harmadik órára szinte már mindig levert vagyok, fejem szétmegy (most is egyébként), fáradt vagyok, fáj nyitva tartania szememet, emiatt néhány tanár is furán néz rám.

Alapvetően pedig nem tartom magam rossz arcnak (Ez most egósnak tűnik? Mert egyáltalán nem szánom annak.).