Milyenek voltatok gyerekként és milyenek most?

Gyerekként vidám,érzelmekkel teli,nyitott személyiség voltam,nem mindig mondtam ki a véleményem,kerültem a veszekedéseket

A dolgok miatt amilyen életem volt amiatt ilyenné váltam:

Megkomolyodtam,mindig kimondom amit gondolok (néha elég bunkó módon) veszekszek, nem vagyok képes a szeretetre. Könnyen fel lehet idegesíteni.

Kiskoromban komoly, egy kicsit antiszoc. Ez az iskolás évek első pár részében is megmaradt. A miértjének az okai a nyári szünetek voltak. Ugyanis ovodába messze jártam, és nyáron nem volt hova mennem soha és inkább bezárkóztam. Majd mikor már elég nagy lettem és iskolás akkor találtam pár barátot a közelben. Velük nyitottam. Belekeveredtem egy rosz társaságba. Viszont a rosz szokásaikat gyerek fejem ellenére nem vettem át, viszont megtanultam kiállni magamért. Aztán bekerültem egy nagyon jó közösségbe akikkel mai napig szoros kapcsolatom van. Középsuliba járom már a vége felé, de már nyomokban sem lehet megtalálni bennem azt a szomorú és félős kisgyereket aki akkor voltam. Most inkább büszke és idióta vagyok. Küzdök az álmaimért és amikor lehet arra koncentrálok hogy jól érezzem magam :)

Szerintem az életben a fontos hogy hasznosan és jól töltsd. És ehez a legjobb módja ha kreatív és jó emberekkel veszed körbe magad :)

régen igazi rossz gyerek voltam, állandóan a szabadban, össze vissza törtem zúztam magam, homokot, bogarat ettem stb...

most egy bent ülő, számítógép előtt dolgozó, bogaraktól rettegő, 24 éves lány vagyok, aki imádja a videójátékokat... :D

Tipikus cserfes kislány volt, egy apró csavarral. Rendszeresen meglepte az embereket, hogy amit mondok annak értelme is van. A humorom már akkor is elvont és furcsa volt. Akkor is szerettem egy kicsit butusnak feltüntetni magam, de közben olyan szavakat használtam amiket más korombeli nem is ismert így azoknak akiknek volt egy kis sütnivalója felismerték, hogy csak szórakozom.

Velem is volt olyan eset, hogy felnőttek becézgettek és gügyögtek 4-5 éves énemnek. Egy ilyen pillanatot rendszeresen emlegetnek a szüleim, amikor is többször kértem az adott felnőttet, hogy hagyja abba, s miután többszöri kérésre sem értette meg a magam óvodás vulgaritásával elküldtem a fenébe.

Most már nem vagyok olyan lepcses, tudom mikor érdemes jártatni a számat. De a humorom hasonló maradt és még mindig szeretek rájátszani a buta szőke szerepére. Továbbra is zavar az álszentség és az a tipikus cukimuki stílus amit egyesek képviselnek. S most sem fogadom el a "mert csak"-ot válaszként.

Én vagyok az első gyerek, tehát egyedül voltam kicsiként. Az akkoriban 14-15 éves nagybátyám játszott velem sokat, persze a többi felnőtt családtaggal együtt.

Az óvodába nagyon nehezen illeszkedtem be, összességében azt látták rajtam, hogy nem is szeretek óvodába járni. Azzal magyarázták, hogy értelmileg fejlettebb vagyok a koromnál, ami gyakorlatilag a mai napig elkísér. (ma már szerintem érzelmileg is).

Bár az óvodás évek végére már jól éreztem magam.

Az iskola elején szintén nagyon visszahúzódó voltam, nagyon szerénynek ismertek meg. Ahogy oda is szépen beilleszkedtem, és egyre jobban kinyíltam. Az általános végére már az osztály egyik fő "embere", bohóca lettem.

Középiskola elején újra jött az "új környezet" szindrómám, és ismét nagyon visszahúzódó, szerény embernek ismertek be. És elérkeztünk a jelenhez, itt 10.-ben már nagyobb hangú vagyok, mint az elején.

Átfogóbban: félek az új emberektől, és sok idő kell, hogy beilleszkedjek. De ha ez sikerült, akkor igazi nagy dumás tudok lenni, csak ehhez fel kell oldódnom.

Érzem magamban, hogy érzelmileg sokkal stabilabb vagyok, és ez nagyszerű. Egész életemben lusta voltam, ez máig nem változott, sajnos.