Miért a mesében mindig a jó győz és az életben meg nem?

"Sajn os az ezoteriában én nem igen hiszek"

Semmi ezoterikusat nem írt a válaszoló. :)

"Ha valaki elkövet az életben rosszat egy jó ellen, az csak visszakapja az életben nem?"

Szóval mégis szeretnél hinni valami természetfelettiben? :))

Az vagyok, aki szerint mindenki azt kapja, ami jár neki. (nem tudom a számom)

Igazából rájöttem, hogy hibáztam, mert nem lenne szabad privátba bonyolódnom, egy ilyen kérdésnél, mivel nem feltétlen személyre szabott a válaszom. (bárkinek ugyanazt mondanám valószínűleg)

Így fogalmaztam meg valakinek már privátban:

"Az általánosan vélt "jók (jó emberek)" általában csak felszíneskedő alakok, akik elvárják, hogy 2 rossz tettük után, az egyetlen jóra "jól reagáljon a társadalom". Aki jellemében jó, az nem vár el semmi "pozitív visszacsatolást", mert már az a tény is boldoggá teszi, hogy nem tett rosszat (sőt, jót tett, mert a semmittevés nem tesz boldoggá senkit). Ha segítek valakin, de ő nem értékeli, akkor ki a gonosz? Az, aki nem értékeli, vagy én, aki elvárom, hogy ezt értékelje? Én mindent megtettem, ami tőlem telt, és a lelkiismeretem nem furdal, hogy "mi lett volna ha?". A társadalom kirekeszt, perifériára kerülök, nem vagyok gazdag, és "sikeres", ezért azt gondolnánk, hogy "elégedetlen vagyok", pedig mindenem megvan, ami kell, hogy boldog legyek. A környezetemben semmi, és senki nincs olyan, akiért ne tennék maximálisan, hogy jobb legyen. Az elismerést magamból kell "nyernem", mert ha egy picit is arra fókuszálok, hogy mások mit mondanak, akkor az tévútra visz, mert másnak lehet a sárga, nekem pedig a lila jön be... Egyéniségünket nem szabad megerőszakolni mások tetteivel, hozzámállásával, véleményével. Te neked az a véleményed, ami, és nekem meg lehet más...

Ettől még nem leszünk antiszociálisok. :) Persze bolondnak tűnhetek, de ezt a társadalmi szerepet inkább felvállalom cserébe, hogy boldog lehetek magamnak. :)"

Félsz attól, ami elkerülhetetlen? És honnan tudod, hogy milyen lett volna az életük, ha éltek volna még (legalább gyors halállal haltak meg)? Akinek meg kell halni, az meghal.

Ezen túl, olyan dologra mutattál rá, ami magadon kívül van, ergo nem a saját világoddal, a saját boldogságoddal foglalkozol... Csak egy mentséget keresel, amivel igazolni tud(nád), hogy a világ rossz, és te csak áldozat vagy. Ez a gyengeség jele. :\

A szomszéd nem nyerte meg a lottó 7-est... ejnye, most akkor a világ rossz?

Ha egy szerettem meghal (mert valószínű ez lesz a következő érved), akkor azért vagyok hálátlan, mert meghalt, és sajnáltatom magam, vagy azért vagyok hálás, hogy ennyi ideig velem élhetett? :) Amíg él, addig kell egymást szeretni, és nem a halál után rágódni, hogy "mennyi embert bombáztak le", vagy milyen kegyetlen a sors, hogy a szerettem meghalt, pedig nem is érdemelte volna meg...

Furcsa a halálról alkotott társadalmi szemlélet szerintem.

Elnézést, ha sértően fogalmaztam.

Kedves kérdező! (17-es válaszodra reagálva)

"Gondolom sokan szeretnének kimászni ebbõl a megfelelési kényszerbõl, amely nem könnyü az emberek gonoszsága miatt."

Ebben a mondatban kiolvasható a probléma forrása, mégpedig számomra az, hogy a kimászást ellehetetlenítő ok, egy külső tényező. A felelősséget hárítani próbálod, valami olyanra, amibe nem köthetek bele, mivel objektíven megvizsgálhatatlan.

Ennek a hárításnak az az oka, hogy magadban, magaddal nem vagy tisztában. A tehetséged, a talentumaid, a forrásaid, amiből nyerhetnél belső elismerést, majd sikert, később boldogságot, az még "ismeretlen" terület számodra. (kezd el felfedezni ;) )

Ha mindenki meleg lenne a környezetemben, akkor is nekem a lányok tetszenének, mert ez vagyok én, és nem engedem, hogy a nyomás ilyen mértékű hatással legyen rám. Szélsőséges, lehetetlen példa? Oké, hozok "hétköznapibbat" (megtörténtet). :)

Ha a mostani vezetőség azt mondaná, hogy egy bizonyos nemzetet bármikor, és bármilyen módon lekezelően kezelhetek, akkor megteszem? Volt már rá példa, hogy egy egész ország megtette, sőt... Mondhatnánk, hogy "én nem tenném", de az akkori emberek is ezt gondolták magukról, mielőtt "állattá" lettek volna...

Aztán persze külső tényezőre fogtuk, hogy miért is voltunk olyanok, amilyenek. (kognitív disszonancia)

Ha van egy külső tényező, akkor arra fogni könnyebb, de a probléma nem fog megoldódni, hogy megerőszakoltad magad...

A bölcs más kárán tanul, az ostoba a sajátján se.

Vegyük észre, hogy mit hibáztunk, és ne mutogassunk, mert akkor nem fog semmi sem javulni az életünkben, csak olyan átlag megkeseredett magyarok leszünk, mint a "szüleink". :)

A kérdés az, hogy TE mindent megtettél, hogy jobb legyen a világ? :) Persze ehhez a kérdés megválaszolásához, ismerni kell a valós értékeket, mert az pl.: az élet nem hosszra, hanem minőségre "mérhető". :) Nem a felszínt kell "kielégíteni", hanem amire valóban vágyik az, akin segíteni szeretnénk. (már ha megtaláljuk ezt, mert nem mindig sikerül... :( )

(nah ez jó zavaros lett, elnézést kérek érte :( )