Egy kényszerintrovertált embernek lehet-e teljes élete, vajon felteszi magában azt a kérdést, hogy "élet az ilyen"?

#10

Ebben a hiba ott van, hogy egyedül nem mennek el sehova, pedig menni akarnának. Nagyon sokáig voltam így, koncerteket, kirándulásokat, workshop-okat és csomó mindent hagytam ki, mert csak engem érdekelt, és a barátaimat nem. Oké, nekem vannak barátaim, de ez amit írsz, hogy kényszerből nem mennek el ez viszont így is idevág. Én is inkább otthon ültem és a sebeim nyalogattam, siránkoztam azon hogy basszus de rossz hogy nekem ki kell hagynom azt a valamit ami éppen van és én nem mehetek el rá. Aztán arra jöttem rá, hogy de, bizony elmehetek. Senki nem tart vissza, csak és kizárólag én magamat. Ez nem csak önbizalom kérdése, bátorság is kell hozzá, tény.

De ha azt kérdezem, hogy: Mi lenne ha elmennék egy koncertre egyedül, mert engem érdekel? Mi az amitől ennyire félek? Az hogy nem tudom mit fogok csinálni? Pl odamegyek, veszek magamnak valamit inni (mindegy mit, almalé is lehet), azzal már akkor ott is maradok legalább meginni ezt az egy valamit. Leülök ha lehet. Állok ha nem. Körülnézek milyen a hely, ha már ismerem akkor tudom hova álljak. Nem megyek oda sokkal hamarabb, mint ahogy az esemény kezdődne, mert nem tudok majd mit kezdeni magammal. Oké, eddig jó a terv. Aztán elkezdődik a koncert, a kutya nem fogja azt nézni hogy miért egyedül vagyok ott, sokan ezt még menőnek is fogják tartani. Meghallgatom, megnézem a koncertet, aztán hazamegyek. Lehet hogy nem volt az igazi az élmény, de megcsináltam, erős és bátor voltam. Na és végülis tök jó volt, nem maradtam le róla. Aztán ilyen módon jöhet a többi vágyam is, nyilván nem tudok egyedül beülni egy kávéra hogy a barátnőmmel beszélgessek közben, de ha szeretnék inni egy kávét valahol akkor beülök, olvasok, netezek vagy csak nézem az embereket. Nem olyan nagy dolog ez. Csak el kell indulni.