Valakinek sikerült elengednie az abszolút nem ott tartok az életben, ahol kéne/mások tartanak szorongását?

Eddig egyedül voltam, senki se segített, esélyem se volt olyan dolgokon gondolkodni, mint a 30 alatti házas és babázó ismerőseim, akik házat, kocsit, vagy legalább egy lakást vesznek, van 2 kutya, vagy macska, vagy mindkettő. És itt szembesülök azzal, hogy valamit el lehetett volna érni ezek közül, de csak diplomám van és ehhez tartozóan 2 munkahelyem...

Amúgy a húszas éveimben nem utazgattam sajnos (4 éve dolgozom, előtte egyetemista voltam), Erasmussal sem, mert egyetemen is volt munkám, úgy meg kicsit esélytelen volt dobbantani, olcsó albim volt vagy kolesz eleinte még, amit féltem feladni. Bulizni sose szerettem, most van olyan baráti köröm, akikkel kulturáltan lehet menni ide-oda, nincs dorbézolás, drog meg ilyenek...

Lett egy párom, akivel 1,5 éve vagyok együtt 28 évesen. Ő is velem egykorú, semmilyen felesleges kérdésen nem lovagol, nem stresszel, bár őt férfiként nem is hajtja a tatár, ami érthető. Tervben van 2 évre előre hova akarunk elutazni még, mert ő sem utazott sok helyre ezidáig, tehát ebben egyezik az életfelfogásunk.

Ő is látja rajtam mennyire nehezen viselem nőként hány házas és babázó korombeli nő van. A baj az, hogy tudom, hogy a jelenlegi infláció, babaváró hitel stb. Miatt siettették is ezeket a folyamatokat, viszont sok esetben semmi ilyen nem volt, csak fiatalon ràtaláltak életük szerelmére, és azért 6-10 év alatt csak megérik egy kapcsolat a házasságra és a gyerekre már huszonévesen. :D

De mire mi ketten 6 évesek leszünk, én leszek 33. Én is szeretnék még 2-3 évet minimum szabadon utazgatni, fejleszteni magam, elmenni egy továbbképzésre, feldolgozni több régi traumámat, mert erre sem volt pénzem, hogy egy hosszab pszichoterápiát igénybe vegyek ezekkel kapcsolatban, holott enélkül én nem szeretnék anyává válni. Túl sok olyan dolog volt a családomban, amit véletlen sem szeretnék szegény gyereknek továbbadni tudat alatt vagy más miatt.

Az világos, hogy 2-3 év alatt nem hozhatom be, ami kimaradt, elrontottam, nem mertem megtenni ezeket és élni. És értem én, hogy az életkor nem kötne senkit gúzsba ma már, hiszen nem azt a világot éljük, mint régen. De valahol mégis az az egészséges, ha egy születendő gyermeknek nemcsak mentálisan, fizikailag, anyagilag rendezett szülei vannak, hanem ehhez még fiatalok is. Fiatalként még mindig a 30 alattiakat értem.

Persze, minden bizonnyal jobb szülő lehetek, ha az elmaradásaim behozom, bepótlom, felfejlődök fejben és érzelmileg arra a szintre, amin sok ismerősöm már most van és látom, hogy milyen szuper szülők! :D Példaképek.

Csak közben meg 32-33 évesen nem biztos, hogy sikerül teherbe esni. Ez csak egy példa volt, párom 2 év múlva már simán babázna, de én 5 évnél fiatalabb kapcsolatba nem merek szülni (minden idősebb családtagom elvált legalább 1x mert rohantak fejjel a falnak, én is ìgy lettem.), plusz teljesen egyedül vagyok, a családomtól el kellett távolodjak, mert toxikusak, az ő szülei sem a szomszédban vannak, nekem se jogosítványom, se autóm, plusz a babasírást, kialvatlanságot ilyen magányos helyzetben elképzelni sem tudom jelenleg, nemhogy tervbe venni. Pedig egyértelműen egy vágyam gyereket nevelni, imádom őket és ez kölcsönös.

És jogosnak érzem a félelmem is, hogy bocsánat, de párom helyében otthagynám magam, vannak a világon normális nők, akikkel jóval könnyebb lenne és ebbe is szörnyű belegondolni. :(