Én lettem érzéketlen, vagy a kamasz lány nem látja, hogyan működik? /hosszú kifejtés/

Van egy diák kolleginám, szerintem 16, legfeljebb 17 éves. Órákat utazik a diákmunka miatt, pedig a városában van lehetőség ugyanerre. Többször talált meg engem a panaszaival, a tegnapival már négyszer mondta el ugyanazt (mármint szó szerint ugyanazt), hogy hát ő órákat utazik oda, aztán még órákat vissza, és mi ez már, hogy 8 órában osztják be, mert oké, 40 órában van, de akkor is... Ő ezt már nem bírja, ilyen sz@r, olyan sz@r.

Egyrészt amikor mondta, hogy mennyit közlekedik, fapofával feleltem a helyemen, hogy igen, tudom, már többször elmondta. Másrészt, rahedli diák szokott beírva lenni, és zömében ők mondják le a műszakot. Azt mondtam neki, hogy megértem, milyen nehezek tudnak lenni a napok, de ez egy munkahely, azt kell teljesíteni, amit bevállal. Ha sok a nyolc óra, ne legyen nyolc órában, én is vettem már le magam alacsonyabb óraszámba pár hónapig. Erre nem tudott mit mondani. Arra viszont hőbörgött bólogatva, amikor mondtam, hogy ha ez messze van, amit mondott, menjen a városában egy közelebbibe, hogy fog is, ez így milyen már. Én, aki sokadjára folytattam le vele hasonló fárasztó beszélgetéseket, azaz végighallgattam, kibújt belőlem, hogy nekem és másnak sem egyszerű, nekem ez főállás, ebből élek, nem a munkaszeretet hoz be. Nem tudom, hogy neki ez zsebpénz vagy kiegészítés, de a kényszer nagy úr. Nem ő az egyetlen, volt olyan kolléga, aki napi több mint két órát utazott be 12 órázni, mert rá volt szorulva.

Hát de ez így akkor is milyen már... - mondotta.

Huszonéves vagyok. Pár hónappal ezelőtt az efféle érzésekhez egészen máshogy viszonyultam, de az utóbbi időben, ahogy elegem lett a megbízhatatlan munkaerőből, hogy egy emberre több feladat hárul ezáltal, hogy maradjak túlórázni, úgy az ilyen tömény nyafogásokból is. Én lennék az érzéketlen?