Szerintetek tényleg annyira hatalmas vágyaim voltak kamaszként? (kisregény kifejtés)

Nemrég volt apámmal egy veszekedésünk, abba nem megyek bele, de a lényeg, hogy előjöttek ilyen szerinte helytelen példák.

Huszonéves vagyok, évekkel ezelőtti dolgok ezek.

Mindig ragaszkodni akartam ahhoz, hogy becsukjam a szobám ajtaját, de apám nem értette, minek, és ne csukjam be már csak azért se, hogy a macska kedvére járjon, úgy is kicsi a lakás, ne korlátozzam a terét.

Igyekeztem csillapítani, mert nem jártam volna jól, de apámat így is idegesítette az ellenszenves viselkedésem, hogy nehezen bírok vele meglenni egy légtérben. Egy időben a lélegzete is idegesített, de tudtam, hogy ez így nem szép, részint ezért akartam magamnak lenni a szobámban.

Megkértem, hogy kopogjon, mielőtt benyit a szobámba, de nem értette, minek a saját lakásában, és úgysem zavar engem sokszor, max ha kérdése van pl.: milyen kaját csináljon vagy hív, hogy menjek már ki megkóstolni, jó lesz-e úgy az étel. Azért ezekből volt jónéhány... és idegesített.

Apám minden megmozdulását, az öltözködését, a beszédét, a jelenlétét, tényleg minden vele töltött percet egy időben cikiznek éreztem, nem akartam volna vele menni, de mindig leteremtett és aztán rámparancsolt, hogy én is megyek bevásárolni, mert "ketten többet látunk, biztosabb, hogy minden meglesz, netán elfelejt valamit és nekem eszembe jut". Aztán azért teremtett le a boltban, hogy mindenre nemet mondok, amit kérdez, hogy kérek-e, minek mentem egyáltalán (hát... ööö... igen, minek), vagy forgattam a szemem, morogtam... Pedig igazán rajta voltam, hogy ezeket a helyzeteket elkerüljem, mert tudtam, neki nem fog tetszeni és csak generáljuk a feszültséget.

Annyit akartam, hogy hagyjon már békén, könyörgöm, ne szóljon hozzán. Próbáltam vele békésen megbeszélni, hogy sajnos robbanok rá, kihoz a sodromból (de akkor se csapkodtam ajtót, nem kiabálhattam), őt pedig ez hozza ki a sodrából, szóval ne vegye rossz néven, ha én csak el akarok vonulni és nem szólni hozzá. De ő erre bevágta a durcát, hogy ez hülyeség, de rendben, nem kell nekünk beszélgetni.

Alapvetően sosem jártam el soha. Egy ideig volt néhány barátnő, de őket a kisboltba se akarták elengedni a szülők tizenévesen se, én meg introvertált vagyok, nem volt túlzottan igényem társasági életre. Soha nem akartam cigizni, inni, bulizni, pedig apám lazán megengedte volna a bulizást, ivást, ő nagy arcnak számított a maga korában, jónéhányszor ki is szökött az erkélyen át. Én viszont nem ilyen vagyok. Azaz nem lehetett azt mondani, hogy zűrös lettem volna ilyen téren. Más szülök viccesen megjegyezték neki, visszahallottam és személyesen is jelen voltam, hogy bárcsak a saját gyerekükkel annyi "gond" lenne, mint velem a... semmi. De szerinte a viselkedésem istencsapása volt a fentiek miatt.

Őszintén, tényleg olyan hatalmas igényeim voltak, hogy ezekre így kellett reagálni?